Páfosz a ciprusi Balatonfüred, Aya Napa az itteni Siófok: de ha télen a szigeten akarnánk élni, melyiket válasszuk?

Balatonfürediként azt gondolom, egyértelmű a válasz. Télen-nyáron egyébként Limassol a legnyüzsgőbb város, köszönhetően az orosz ingatlanfejlesztőknek, akiknek minden is kell. Toronyházak, plázák, őrzött lakóparkok. Magam részéről Larnacát ás Páfoszt ajánlanám a megtartott brit „gyarmati” kultúrájával, aminek leghasznosabb hozadéka, hogy az itteniek 60 százaléka beszél angolul.

Most tekintsünk el attól, hogy a brit nyugdíjasok kocsmakultúrája lényegében arra alkalmas, hogy eltegyék magukat láb alól, ugyanakkor életben tartottak olyan gasztro különlegességeket, mint a jacket potato, ami egy laktató egytál étel, a félbe vágott krumpliba fűszeres darálthús, bacon és bab kerül, hozzá a pint helyi csapolt KEO sör, ami ugyebár testvérek között is 0,658 liter.

Visszatérve: igen, a nyugalom kicsit „öreges” fogalom, de itt ez csomó apró izgalomból tevődik össze. Télen a város körüli kisebb látványosságok is felértékelődnek, márpedig itt mindenki sétál, gyalogol – a helyiek úsznak is a 18 fokos tengerben -, és az archeológiailag érdekes történelmi helyek ráadásul 65 év fölöttieknek ingyen látogathatók. Tehát, ha valakinek arra van igénye, hogy a napindító Zivana (a helyi törköly) és a délutáni sör között sétáljon egyet kétezer éves mozaikok, földrengésben összeomlott frank erődítmény romjai és a tavernák ínycsiklandó füstje között, arra itt minden lehetőség adott.

Ha megéhezel napközben, számos helyi pékség választékából szemezgethetsz: kenyér méretű meleg piták, hússal, halloumi sajttal és mentával, korianderrel fűszerezett pirozskik (igen, ezt a piacot is beveszik az orosz vállalkozók, nemritkán terebélyes tejfehér ukrán asszonyokat is alkalmazva), omlós. mézes mini baklavák közül válogathatsz, s jöhet rá egy Fanta, amit csak azért említek, mert az európai 5-10 százalékos átlag narancstartalommal szemben itt ez az arány 20 százalék.

Az unió peremvidékén élő ciprusiak látható módon jobb minőséget produkálnak az ételek terén, egyebekben pedig kifejezetten lazán kezelik az előírásokat: a vendéglátóhelyeken rendre megengedett a dohányzás, a szelektív hulladékgyűjtés pedig valószínűleg csak papíron létezik – a szemetelés, az otthagyott kutyapiszok sajnos mindennek a nehezen elfogadható következménye.

S ha már itt tartunk, itt élő magyarokkal találkozva az is kiderült számunkra, hogy egyedülálló nőnek itt is nehéz boldogulni, ez még mindig egy elég erősen férfiközpontú világ, ahol természetes, hogy az utcán az asszony előtt megy a családfő, és a cekkereket a felesége cipeli. Mondják, a fiatalabb generáció ebből a szempontból jobban teljesít, nekik viszont azt üzenném, hogy a mértéktelen grafitizés és a valódi (de többnyire hamis) Akropovic kipufogó végek durrogtatása az éjszakában nem éppen ezt támasztja alá.

A mi itteni életritmusunk alapkövei egyébként a napi 8-10 kilométeres séták, a tengerparti D vitamin szivattyúzás előzékenyen otthagyott napágyakon, kifőzde keresés, vagy az otthoni főzéshez szükséges alapanyagok beszerzése. Ezen a tájon ilyenkor érik a narancs, a helyi banán (kicsi, de ízletesebb, mint az import), az avokádó és a mézédes datolya - ne felejtsük, az ország politikailag uniós tag, földrajzilag viszont Ázsiához tartozik. Mivel a tetőkön sorakozó melegvizes tartályokon keresztül érkezik az ivóvíz is, ennek fogyasztása nem ajánlott, ennélfogva időről-időre elővesszük a bérbeadó által előzékenyen odakészített „banyatankot” és elsétálunk a közeli szupermarketbe megvásárolni a 15 literes vizes ballont, amit aztán széttöltögetünk másfeles palackokba. Ilyenkor derül ki, hogy botorság lett volna tengerparti apartmant bérelni – hiába a lenyűgöző látvány, ha minden szolgáltatás messze van tőle.

A helyiek által kedvelt környék ráadásul állandó mozizást biztosít – a szomszéd házban működő szépségszalonba este 9-ig érkeznek a különféle szláv nyelveken csivitelő kuncsaftok.

Egyébként is nagy az etnikai sokféleség: a legjobb helyi dolmát/yemistát (szőlőlevélbe göngyölt zöldséges, vagy darálthúsos finomság) például egy grúz „abroszosban” ettük. A saját készítésű paradicsomleves után pedig jöhet egy adag pékségben vett arab „vérvonalú” loukoumades (mézben áztatott fánkgolyócskák).

Úgy egyébként a teraszon állítólag jobban megy a munka is – ez jól hangzik, de persze nem igaz. Az ember, mint valami élő kamera, folyamatosan csak veszi a külső impulzusokat s megpróbálja elraktározni őket. A meglepően (?) telitalálatos helyi időjárás előrejelzésnek köszönhetően felhősebb napokon aztán a városi buszjáratokkal is elérhető látványosságok felé vesszük az irányt: az Edro III. hajóroncs és a tengeri barlangok ugyan 3 kilométeres séta, de végig banánligetek, kaktuszültetvények között vezet az út, csönd van, csak a szél susogtatja a leveleket.

Az Agios Neofytos kolostort a 12. században alapította egy remete, aki állítólag saját keze munkájával vájt ki három barlangot a sziklafalból. Mivel ráért, tanítványaival csodás freskókkal is díszítette azokat. A szintén közelben fekvő Agia Paraskevi templom 5 kupolája úgynevezett bizánci keresztet rajzol ki, ami belülről jól kivehető. A 9. századból származó freskói egyedülállóak Cipruson. Az egyik szomszédos községben vasárnaponként üzemelő zöldség-állat-ruha piac már törökösebb kinézetű, kellő hangolódás, mert még egy Észak-Ciprus-kirándulást beiktatunk: a következő epizódban arról is beszámolunk.

Szöveg: Tóth Gábor Ákos, fotó: Lengyel Éva