2024. Február 21. | Eleonóra
Előző

Élek nélkül...

Következő

Csábító "bőrillat"...

Egy műfaj, amely megelőzte korát

Tóth Gábor Ákos

Nem tudom önök, hogy vannak vele, de nekem kedvenceim voltak a hangjátékok. A leghíresebb külföldi, s ma már rádiótörténetinek számító, pánikot kiváltó „ál-dokumentum” (Orson Welles Világok harca című könyvéből készült) története biztosan sokak előtt ismert. A hangjáték a CBS New York-i főadóján hangzott el 1938-ban. A történetben marslakók támadják meg a Földet. A hangjáték mindezt élő adásként állította be és hatalmas pánikot okozott. Bár ilyen horderejű hazai akcióról nem szól a fáma, viszont megtudtam, hogy az olvasóink körében jól ismert újságíró, író Tóth Gábor Ákos (többek között a nagy sikernek örvendő Édesvízi mediterrán és a Forrásvidék sorozatok, valamint a Balatoni Futár és a Balatoni Menedék szerzője) hangjáték íróként is maradandót alkotott. Jöjjenek tehát a kérdések és Gábor válaszai (tegeződve, hiszen több évtizede ismerjük egymást):

 

 –  A nagyközönség elég keveset tud a hangjátékírói munkáról, mindenekelőtt elmondanád pár mondatban, hogy miből áll ez a feladat?

 

– Amit a felvezetőben említettél, mindennél többet elmond. A hangjáték lényegében megelőzte a korát, egy olyan valóságshow, amit képileg nem lehet ellenőrizni, nyomon követni. Vagyis bármi megtörténhet benne, általa. Ugyanakkor kissé idejétmúlt is lett azzal, hogy átalakultak a rádiózási szokások. Ma már senkit nem érdekel, ha egy háborús videónak nincs hangja, a látvány a döntő. A rádiózás pedig behódolt ennek, zenére és hírekre szorítkozik. Hangjátékot gyártani ma már egyértelműen luxus, a kereskedelmi rádiók nem is engedik ezt meg maguknak.

 

– Mi késztettet arra, hogy az írói, újságírói aktivitás mellett hangjátékírást is vállalj?

 

Ez nagyon egyszerű, a rádiózás aranykorában, amikor a fél ország a Rádiókabarén röhögött, és várta az új adásokat, rang és megtiszteltetés volt egy ilyen műhelybe bekerülni. Kiváló írók és újságírók dolgoztak ott, szabályszerűen vadászták az új tehetségeket, a jó tartalmakat. Elég volt egy érzékeny dramaturg látókörébe kerülni, s máris megbízást kaptál egy eredeti produkcióra. Nem mellesleg egy állami cég akkor még rendesen fizetett is.

 

– Amikor utánanéztem a munkásságodnak, kiderült, hogy közel 10 évig – e műfaj fénykorában –-  alkottál ebben az izgalmas műfajban és a címekből arra a következtetésre jutottam, hogy igen változatos témákban.  Kaptad a témákat, vagy te találtad ki?

 

Voltak meghívásos pályázatok, ezek elég hullámzó színvonalúak voltak, szerintem a kollégáim is úgy voltak ezzel, hogy na, lássuk, mi van az asztalfiókban, alakítsuk hozzá az elvárásokhoz. Nekem abban volt szerencsém, hogy egy rendező – Hegyi Árpád Jutocsa – beleszeretett a prózámba, és ő egyengette az utamat a rádió stúdiók felé. Teli voltam publikálásra váró rövid novellákkal, egyfelvonásosokkal, amik hosszú ideig vártak volna megjelenésre más fórumokon. Szinte kínálta magát a lehetőség, hogy 20-25 perces hangzó anyagok szülessenek belőlük. Sajnálatos, hogy szerzőként ma már csak pénzért juthatok hozzá ezekhez a Rádió archívumából.

 

– A hangjáték lehet dráma vagy regényadaptáció, illetve kifejezetten hangjátéknak írt opusz. Te milyen típusú darabokat írtál?

 

Nos, az imént pont ezt kezdtük el boncolgatni. Adott volt egy fantasztikus ízlésű dramaturg, Bárdos Pál, aki maga is kiváló író, akinél egy kritérium volt: legyen a sztoriban feszültség, konfliktus, pattogós dialógusok, és egy valahonnét valahová jutunk, folytonosan emelkedő amplitúdójú történeti ív. Sokat köszönhettem neki az írói kibontakozásomban. A megvalósításhoz pedig egy olyan csodás technikusi háttér állt rendelkezésre, amely szintén korát megelőzően a mai napig legsikeresebb rádiós „szappanoperát” gondozta, ez volt ugyebár A Szabó család. Ami egyben genetikai előfutára volt a hasonló sikerű ízig-vérig „Made in Hungary” tévés Szomszédoknak is. Egy ilyen műhely munkájában részt venni maga volt a csoda. Olyan színészek odaadó munkájának lehettem tanúja a hangjátékaim felvételén, mint Kállai Ferenc, Almási Éva, Psota Irán vagy Szerednyei Béla. Ez a hagyományos, merev színházi struktúrában sosem jött volna össze egy magamfajta nonkomformista írónak. A Rádiószínház légköre elképzelhetetlenül közel hozott az igazi nagyágyukhoz. A legszebb az egészben, hogy ezt a munkát láthatóan ők is élvezték. Előfordult az is, hogy az észrevételeik nyomán ott helyben átírtam dialógusokat.

 

– A hangjátékírás, mint műfaj mekkora művészi szabadságot adott?

 

Nagyon egyszerű: amire nem voltak vevők a színházak, mert túl sok szereplős volt, vagy megosztó témájú, azt a Rádiószínház könnyebben befogadta. Nem azért, mert lejjebb rakta a lécet, hanem, mert mobilabb eszközei által könnyebben ment bele egy rizikósabb kísérletbe. Lényegében úgy működött, mint egy stúdiószínház, ahol az alkotók bátran kísérletezhettek. Azt is meg merem kockáztatni, hogy akár Orson Welles is átment volna a „kvázi” szűrőn a Mars invázióval. És ezzel elérkeztünk a lényeghez: az utólag sokat kárhoztatott kádári kultúrpolitika egyik legszabadabb laboratóriumában a műhely működtetőire volt bízva, hogy mit tűznek műsorra, és ők nem voltak szívbajosak. Sokat hozzátettek ahhoz, hogy a nyolcvanas évek úgy éljen az emlékeztünkben, mint a művészi szabadság aranykora

 

– Úgy tudom, hogy a hangjáték speciális írói felkészültséget és dramaturgiai tudást igénylő műfaj, neked mi erről a véleménye?

 

– Tény, hogy abból kell kiindulni, a hallgató számára speciálisan kell eljuttatni a látható dolgokat. Magyarán a szereplőket beszéltetni kell a környezetről is, s így a dialógusok sem korlátozódhatnak csak igenre, meg nemre. Én azt gondolom, ez egy jó iskola minden írástudónak, amolyan köztes műfaj, amiből tanulhat a prózaíró ugyanúgy, mint egy akármilyen zenés himihumi librettójának a szerzője.

 

– Sokan összekeverik a hangos könyvet és a rádiószínházat a hangjátékkal. Segítenél eligazodni, hogy mi a lényegi különbség?

 

A hangos könyv lényegében felolvasott próza. Ami fantasztikus produkciókat szült, hatalmas szerepe van az irodalom népszerűsítésében, de szerintem pótszer, ami kevéssé ösztönöz az olvasásra. A rádiószínház azt „ígéri”, hogy kapunk egy hangzó „netflixes” sorozatot, és jó esetben ezt be is váltja. Költséges műfaj, nem csoda, ha a hirdetők nem állnak egy ilyen sorozat mögé. Nekem volt egy ilyen próbálkozásom, a Klubrádió égisze alatt producere lehettem egy tízepizódos kis szériának, amit egy kiváló építőipari cég támogatott – sajnálatos, de sejthető módon nem is lett folytatása, pedig ott is csodás színészek adták nevüket és hangjukat, jóval kisebb honoráriumért, mint amennyit kérhettek volna. Nyilván hittek a műfajban, valahol szerelem volt nekik is.

 

– A hangjáték során nem látjuk a szereplőket, a mimikát, s a gesztusokat is csak a dialógusokból érzékelhetik a hallgatók. Ez mennyire okozott nehézséget – ha okozott – az írás során?   

 

 – Egy ilyen mankó szükségessége csak fejleszti az író technikai képességeit. Nem tudom, hogy szerepel-e a különféle íróiskolák repertoárján a gyakorlati feladatok között, de én kötelezővé tenném. Rákényszeríti a szerzőt, hogy beleélje magát a hallgató szerepébe, magyarán még jobban kénytelen beleélni magát a szereplői világába. Ami jót tenne például azoknak a kilóra regényeket gyártó újságíróknak is, akik az irodalom javarészét uralják manapság.

 

– Úgy értesültem, hogy pályázatokon keresztül manapság ismét támogatják új hangjátékok megszületését. Tervezed, hogy esetleg visszatérsz erre a területre?

 

Nem hallottam ilyen pályázatokról, de ha meghívnak, örömmel veszek részt, hiszen most is vannak megvalósításra váró ötletek, kezdemények az íróasztalfiókban.

 

Tobak Viktória

Előző

Élek nélkül...

Következő

Csábító "bőrillat"...

Kövess minket!