2024. Április 22. | Csilla, Noémi
Előző

Ősi hagyományok...

Következő

Télen a nyárban – Ciprus II....

Télen a nyárban – Ciprus III.

Ha az ember egy hónapig életvitelszerűen Cipruson él, férjen bele egy úgymond „kommersz” időutazás a legendás „zöld vonalon” túlra: egyszóval, irány Famagusta!

 

Vessenek meg, de a ciprióták földjén számomra az egyik legmaradandóbb élménynek az antik romokon, és a bizánci remetelakokon túl a modernkori brit jelenlét nyomai bizonyulnak. A gyarmatbirodalom hangulata közvetlenül tetten érhető s ehhez még Indiába sem kell elutazni. Páfosz felújítás alatt álló óvárosa, a mindenütt hívogató (és szieszta időben is nyitva tartó) pubok, ahol sörtől és koktéloktól nekihevült old timerek bingót és számunkra ismeretlen kvízjátékokat játszanak üvöltő zene mellett, miközben mikrofonon keresztül kikiáltói stílusban dirigálják őket, a sűrűn előforduló charity boltok, a ciprusi vendéglőkben is kötelezően étlapon tartott kiadós English breakfast, mind-mind azt bizonyítják, hogy az itt élők kivették az egyébként nem felhőtlen közös múlt legjavát és részévé tették az életüknek. Hogy a tőkehalból készült és helyi szószokkal megbolondított fantasztikus fish and chipsről már ne is beszéljünk…

 

Pedig – és ezzel már rá is fordulunk a következő észak-ciprusi kirándulásra – a sziget 1,2 milliós népességének megosztottsága egyértelműen a britek sara, hiszen itt is azt csinálták, amit Indiában: amikor függetlenséget adtak, egy rakás megoldatlan problémát hagytak hátra. No, meg jónéhány különleges övezetet, amik még mindig a brit korona közigazgatása szerint működnek – ilyen például a flamingó csapatok pihenőhelyéül szolgáló Akrotiri-tó, vagy a limassoli autópálya egyik alagútja, ahol, ha baleset történik, kizárólag a brit katonai rendőrség jogosult intézkedni. Ennyi furcsaság persze vicceket is szül, az egyik szerint, ha nem lett volna a britekkel közös múlt, a ciprusiak még ma is szamáron közlekednének. A másik pedig arra a kérdésre ad választ, hogy miért nem látni részeget a ciprusi utcákon, hát azért, mert mind a kocsijukat vezetik éppen…

 

Ennél persze borúsabb az összkép, amit jól jellemez, amikor áthaladunk az ENSZ-ellenőrző ponton a mindmáig csak Törökország által elismert Észak-Ciprusi Köztársaságba, hosszú percekig halad buszunk egy nem látogatható terület mellett, ahol lakóházak, gyárépületek, vasútállomás áll elhagyatva ötven éve, szöges dróttal elkerítve az út másik oldalán virágzó modern farmgazdaságoktól. Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben a kvázi török részen nem állt meg az élet, a délinél ugyan szolidabb idegenforgalom, ám annál élénkebb „kishatár forgalom” zajlik a müezzinek kántálása alatt – a politikát felülírja a szükségszerűség: naná, hogy a déliek itt tankolnak és veszik a cigarettát, ha ezek a dolgok a felébe kerülnek, mint otthon.

 

Az idén éppen ötven éve lezajlott török invázió „emléke” persze mindkét oldalon fel-felizzik, de miként a fő turisztikai látványosság, Varosha „szellemvárosa” körüli turista biznisz mutatja, az élet felülírja az ideológiát. (Megjegyzendő, noha az inváziós hadsereg erejénél fogva az egész szigetet elfoglalhatta volna, a mai zöld vonalnál megálltak, mivel úgymond lakosság arányosan ennyi „járt” nekik.) És igen, lehet méltatlankodni azon, hogy a famagustai 14. századi keresztény katedrális két tornyát minaretté, a templomot magát pedig mecsetté alakították, és hogy a hajdan Elizabeth Taylor, Brigitte Bardot vagy Raquel Welch kedvelte szállodaépületek üresen tátonganak, a lakóházak szobái tele vannak hétköznapi használati tárgyakkal, az autókerekedésben pedig hiába várják porosan az 1974-es évjáratú nulla kilométeres Toyoták, hogy megvásárolja őket valaki – ettől még részei a modernkori katasztrófa turizmusnak. Az elektromos minibuszok, bicikliző látogatók között lézengve azon is el kellett gondolkodnunk, vajon mi történne akkor, ha a békefenntartók egyszer kivonulnának…

 

De az abszurditás csúcsát nem is itt, hanem a szintén látványosságként szolgáló nicosiai Makedonitissa emlékmű temetőben tapasztaltuk: itt nyugszanak azok a görög kommandósok, akik segítségül érkeztek a török invázió ellensúlyozására, de szerencsétlenségükre a szállító repülőjüket épp a helyi „hazafiak” lőtték le tévedésből. Mi meg évtizedekkel később a kötelék egy másik, sértetlen gépének military pissoir-ját fotózzuk érdekességként…

 

Szerencsére a „szellemváros” túrának része egy sokkal békésebb hely, az ókori Szalamisz megkapó romjai, ahol fürdők, tornacsarnok és egy 15 ezer ember befogadására alkalmas amfiteátrum várja a látogatókat meglepően jó állapotban, fantasztikus tengeri panorámával. Útba esik, és természetesen kötelező megtekinteni Szent Barnabás kolostorát és mauzóleumát is, róla annyit kell tudni, hogy az 5. században ő volt az ortodox egyház megalapítója a szigeten.

 

S ha már itt tartunk: több itt élő magyarral is beszélgettünk, akik arról számoltak be, hogy egyre több nehéz sorsú honfitársunk szeretne itt jobb körülmények között megállapodni – igen sokan valódi angolt tudás és szakképzettség nélkül, ami sajnos előrevetíti a kudarcot is. Megfontolandó lépés otthon mindent feladni, mert bizony itt sem honorálják a „ki, ha én nem” típusú munkavállalót, s hiába az „örök” napsütés, meg a tenger igézete, a megélhetés itt sem könnyű.

 

Nem éppen ennek felismerése okán, hanem mert elérkezett egy hónapos itt tartózkodásunk vége, mi is összepakoltunk, hogy hazatérjünk – természetesen azzal a fogadalommal a lelkünkben, hogy ide egyszer még visszatérünk.

Szöveg: Tóth Gábor Ákos, fotó: Lengyel Éva

 

Előző

Ősi hagyományok...

Következő

Télen a nyárban – Ciprus II....

Kövess minket!