Festőművész-orvos, vagy orvos-festőművész  A kérdésre a válasz nem egyértelmű. Attól függ, honnan nézzük. Pontosabban mikor nézzük? Mert életében hullámzón váltakozott a festői és a gyógyítói lét. Volt, amikor az egyiket, s volt, hogy a másikat űzte hívatásszerűen. Hosszú évekig „csak” festett, s az orvoslás teljesen a háttérbe szorult. De olyan sosem fordult elő, hogy orvosként dolgozva megtagadta volna az ecsetet. Legfeljebb kevesebb ideje jutott rá, mint amikor évekig a világ háború-sújtotta országaiban, javarészt Afrikában  mentett életeket.

Ismeretségünk és barátságunk réges-régen, egy kiállításon kezdődött. 1981-ben a pesterzsébeti Csili Művelődési házban rendezték meg az ifjú festő, Bari Árpád első nagy tárlatát. Én a TV Híradó számára készítettem beszámolót az eseményről, amely sorsdöntő volt az életében. Alig másfél perces TV híradós tudósításom nyomán az ország távoli zugaiból is érkeztek emberek, hogy lássák a képeit. Párját ritkító dolog történt: a megnyitót követő reggelen fél óra alatt az összes festményét megvásárolták. De nemcsak ez volt a siker fokmérője.

Egy napon idősebb házaspár állította meg a kiállítóterem folyosóján. A néni megfogta a kezét, s könnyekkel a szemében suttogta: „Maga nem is tudja, hogy micsoda nagy művész!” Majd az ajkához húzta a kezét, és megcsókolta. Ő meg majd elsüllyedt zavarában. Az öröm mellé azonnal üröm is társult. „A kiállításom sikere után magához hivatott a főorvos, s felszólított, döntsem el mi akarok lenni. Művész, vagy orvos? Pár hét után kénytelen voltam felmondani.”

A kezdeti sikerek ellenére tüskés pálya, és egy igen küzdelmes élet jutott Bari Árpádnak. Küzdött. Évtizedekig küzdött. A közönyös és érthetetlen bürokráciával, a kommunizmus sújtotta európai országok embertelen intézményrendszerével. Küzdött a rosszindulattal, az irigységgel, a gonoszsággal, a megértés hiányával. Először itthon, majd ugyanezekkel világméretekben. Ahol már nem az élet minősége volt a tét, hanem maga a puszta lét. Emberéletek ezreinek… Küzdelme sokszor a mindennapok szorítása volt, máskor meg az emberség, a legelesettebbeken való segítés erkölcsi kényszere. Ország,- sőt kontinenshatárokon át.

„A világjárást már korábban elkezdtem. India, Nepál, Thaiföld és Kenya után a Fülöp-Szigetekre mentem dolgozni. Csöndes elégedettséggel vette át bennem a főszerepet az orvos. Kenya következett, majd Szudán, Kelet-Timor, Zambia, a polgárháborús Zambia, és végül Eritrea. Ezek missziós munkák voltak, az Orvosok Határok Nélkül nevű francia szervezetben. Tehettem, hogy újra, meg újra gyakorlatilag fizetés nélkül dolgozzak, hisz a Magyarországon tanuló Erzsók lányomon kívül alig kötött valami Európához.”

Bari Árpád szinte a kezdetektől festett. S bár orvosnak készült – 1978-ban diplomázott – a festészet mindig meghatározó szerepet játszott az életében. Már az egyetemi évek alatt számos önálló, és csoportos kiállításon szerepelt. Az egyetemi színjátszókör aktív tagjaként nemcsak szerepelt, de a színpadi kulisszákat is ő festette. Képzőművészként azonban nemigen találta a helyét Magyarországon. Szakmai végzettség nélkül egyre csak húzódott Művészeti Alap-beli tagsága, ami belépőt jelenthetett volna a hazai képzőművészek társadalmába. Ferde szemmel nézték sikereit, kimondatlanul is bennük volt, miért nem megy vissza orvosnak, miért előlük veszi el a megrendeléseket.

Közben csodák is történtek vele. Egyszer egy poszterhez nagyméretű diapozitívot készítettek az egyik képéről. Majd megkérdezték tőle, hogy nála van-e az eredeti festmény, mert arra tippelnek, hogy Salvador Dali festette…” 1982-ben pedig sokat jelentő meghívás érkezett Amerikából. „Egy idős hölgy New Yorkból üzent. Reprodukciókat látott a képeimről, s azt mondta, én vagyok az a festő, akit egész életében keresett.”

1982-ben beadta hát az útlevelét, hogy szerencsét próbáljon az Újvilágban. Ám visszautasították. Rá egy évre kaphatta csak meg, amikor Amerika után – nem igazán szabad akaratából – fél Európát beutazva letelepedett a németországi Aschaffenburgban. Kisebb-nagyobb megszakításokkal ott él 1985 óta. Ma már boldog családban. De hosszú, fájdalmas út vezetett idáig.

Több magánéleti tragédia után az afrikai Eritreában talált rá fiatal, szinte a nagyobbik lányával egyidős feleségére. Tnur a tolmácsa, s az asszisztense volt a fekete kontinensen, együtt járták a polgárháborús menekülttáborokat. Heteken át a frontvonalban dolgoztak, a legszörnyűbb körülmények között élőket gyógyították.

Szép szerelem szövődött közte és a gyönyörű fekete lány között. A Jóisten ajándéka volt ez megpróbáltatásokkal teli addigi életéért. És ajándék volt, amikor őszülő fejjel újra apa lett. A ma már húszéves Jasmin és öccse Sabri-André családfája igencsak tekervényes. S ennél csak státusuk különlegesebb ebben a múlt árnyaival kísértő, egységesedni akaró Európában. Magyar apától és szaho (eritreai) anyától született német állampolgárok, akik büszkék apjuk orvosi munkájára éppúgy, mint festőművészi sikerei…

Az ifjú Bari Árpád annak idején szentül hitte, hogy a művészet – legalábbis indirekt módon – képes a világot jobbá tenni. Ma már tudja, lánglelkű idea volt ez csupán. Meg kell elégednie azzal, hogy festményeivel megérintheti a képeket szemlélők lelkét, szebbé teheti napjaikat, mint annakidején annak az idős néninek, aki megcsókolta az ifjú festő kezét….

Bayer Ilona