2024. Április 22. | Csilla, Noémi
Előző

Tizenhárom év szerelemben...

Következő

Családi formánk a szeretet...

Újrakezdés öncsalás nélkül

Tóth Gábor Ákos írót, újságírót már jól ismerik olvasóink, cikkei, könyvei kapcsán. Ebben az interjúban az újrakezdés fogalmát, témáját járjuk körül vele. 

 

– Elsőnek tisztázzuk, önnek mit jelent az újrakezdés, mint szó, mint fogalom?

 

- Folytatást. Más aspektust. Önvizsgálatot. Tervkészítést. A jó hagyományok megtartását. A sallangok elhagyását. De mindenképpen tanulást. A túltengő ego fazonírozását. És nyitást. Nyilván nem bolond módon, az én koromban az nem tanácsos, de fokozott érzékenységet. Kevesebb kinyilatkoztatást. A szenzorok tudatos élesítését.

 

– Újrakezdés szóról az embereknek elsőre egy szakítás, majd az azt követő új szerelmi kapcsolat jut az eszébe. Volt ilyen az ön életében is? 

 

- Természetesen, és próbáltam mindig úgy csinálni, hogy ne legyen a másiknak fájdalmas. Bűntudatom volt, kompenzáltam. De hát nem lehet mindenhol megfelelni, úgyhogy rendre belebuktam. De – talán becsülték az igyekezetemet – a volt kapcsolataim mindig békésen értek véget és barátsággá alakultak. Például volt olyan eset, hogy az első feleségem vigyázott a negyedik házasságomból született lányomra, ő mesélt neki esti mesét. Szeretném azt hinni, hogy minden esetben idejében felismertük, nem vagyunk összevalók.

 

– Véleménye szerint milyen sorsfordító események, mozzanatok kényszeríthetik rá az embert az újrakezdésre? Volnának erre konkrét példái is?

 

- Veszteségek, halál, betegség, érdemtelenül elnyert siker. De leginkább az, ha ráébredünk, hogy rossz volt az önértékelésünk, a világ nem igazolja vissza azt, amit mi gondoltunk, vagy kialakítottunk magunkról. Az, hogy ezt a pofánkba vágja a sors, vagy csak kulturáltan elmagyarázza, szinte mindegy. A lényeg, hogy legyen erőnk elismerni, ha hibáztunk. Ha van értelme, kérjünk bocsánatot. Nem olyan álságos „annyira sajnálom” formában, mint az amerikai filmekben, hanem őszintén. A múltat ezzel nem változtatjuk meg, de az újrakezdést mindenképp hitelesíti bennünk.

 

– Beszéljünk most az ön szakmai újrakezdéseiről. Tudjuk, hogy újságíró, szerkesztő, tévés programigazgató és nem utolsósorban író. A műfajváltások egyben újrakezdések is voltak?

 

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek belülről jöttek, valamiféle nagy felismerés nyomán. Szó sincs róla, szigorúan egzisztenciális váltások voltak, mivel az értelmiségi lét talán a legtörékenyebb valami mai világunkban, csalások, öncsalások számára viszont kiváló tanpálya. Többnyire azokat a megbízásokat vállaltam el, amikből meg tudtunk élni, de nem jelentett arcvesztést. Egyensúlyban volt a pénzkereset, és az írás szabad gyakorlása. Summa summarum nem újrakezdések voltak, hanem jól felismert kényszerek „kezelése”. Szerencsére sütött rólam a meggyőződésem, ismerték az írásaimat, így a megalkuvást igénylő megkeresések elkerültek.

 

– Újságíróként több kiadónál is dolgozott, ezek a váltások hogyan érintették? 

 

- Én csak oda mentem, ahol hasznosnak éreztem magam. Ha kiderült, hogy mégsem, tovább álltam. De nem voltak konfliktusos váltásaim, megbecsülték az addigi tapasztalataimat. Ha kirúgtak, azt is nagyon finoman tették és engem sem viselt meg.

 

– Íróként is megfordult több kiadó háza táján. Ezeket újrakezdésnek élte meg, vagy inkább továbblépésnek? 

 

- Szerencsém volt a kiadókkal, mert szerettek. Nem kellett tukmálnom magam sohasem, és azt gondolom, elég hasznot hajtottam nekik. Lehet, hogy ez az úgynevezett írói karrieremnek nem használt, de pragmatikusan nézve azt gondolom, hogy ha az olvasók épülését szolgálom, az ördöggel is szövetkezek. (Nem.) Úgy gondolom, a kiadók már nem tudnak meglepni, ők is kényszerpályán haladnak.

 

– Az utóbbi években könyvsorozatok szerzőjeként vált ismertté. Amikor lezárul egy történet és belekezd az újba, minden elölről indul - történet kitalálása, kutatómunkák sokasága, karakterek felépítése. Vajon ez mind egy-egy újrakezdés? Mi a véleménye?

 

- Én úgy működök, hogy minden történet valahol része a másiknak. Van egy nagy egység, amiben vannak kis újrakezdések, s ezek kiegészítik egymást. Nincs lezárás, csak abbamaradás. Töltekezés, emésztés. Hasznos komposzt. Aztán jön egy szikra, ami belobbantja a „trágyát”, hogy úgymond, arannyá váljon.

 

– És ha már a könyveknél tartunk, ismét egy új könyv írásába kezdett bele, lehet tudni valamit arról, hogy mi lesz a könyv témája, most hol tart, várhatóan mikor kerül a könyvesboltok polcaira?

 

- Nézze, én óvatos duhaj vagyok, egyrészt nem szeretek sokat elárulni arról, amin dolgozom, másrészt az újrakezdés tényleg egy olyan érzékeny téma, amit irodalmi szinten nyilván jobban tudok megvalósítani, mint az életben. Imígyen bár ebből a turulos, vérrög magyar valóságból nagyon szeretnék kilépni, sajnos azt is tudom, hogy hosszú távon nem működne. Egyszerűen hiányozna a kultúrkör. Amiben nem segít a digitalizáció sem. Elismerem, hogy rabul estem. Anno kiröhögtek, ha azt mondtam, én a belső emigrációban hiszek. Viszont pont emiatt a hőseimet szabadon elküldhetem az elvágyódásomat megtestesítő kalandokra – nos, ez a mostani regény is ilyen attitűdből táplálkozik. Mert vajon mi készteti a hatvan pluszos kanadai-magyar házaspárt a virágzó Balaton-felvidéki borgazdaságuk elhagyására, s miért gondolják azt, hogy ebben a korban még új életet kezdhetnek egy Dubrovnik melletti kis faluban? Talán ennyiből is kiderül, hogy ezt a sztorit az ötkötetes Édesvízi mediterrán balatoni sorozat lezárásának szánom. Fura fintora a sorsnak, hogy közben meg az újrakezdésről szól… Az írást egyébként most kifejezetten élvezem, ráérősen haladok, mint egy ínyenc, szóval, nem tudom, mikor kerül egyáltalán a kiadóhoz.
Tobak Viktória

Előző

Tizenhárom év szerelemben...

Következő

Családi formánk a szeretet...

Kövess minket!