2020. Október 22. | Előd
Előző

Mészáros Tamás, a színész-énekes...

Következő

Gabi „mákos Gubás” lett a szerepe ...

Ikonikus falak között

Weiler Péter

Mindannyiunk életében vannak olyan helyszínek, épületek, amelyek valamiért különleges helyet töltenek be a szívünkben. Ilyen a szülővárosunk, a ház, ahol felnőttünk, az első csókunk helyszíne, vagy az első önálló otthonunk. De van, amikor egy megmagyarázhatatlan, láthatatlan kötelék vonz minket valahová, ahol még soha nem jártunk azelőtt. Látszólag minden ok nélkül tartozunk oda, azután idővel, ha igazán szerencsések vagyunk, kiderül, miért is vagyunk fontosak egymás számára.

 

Weiler Péter pécsi gyerekszobájában minden nap várta a percet, amikor bekapcsolhatta az ágya melletti kis fekete-fehér TV-t, amely hosszú drótantennájával fogta a jugoszláv adást. Szinkron nélküli amerikai filmek és videoklipek zizegve, szakadozva jelentek meg a képernyőn.

 

Péter 17 évesen elhatározta, hogy ösztöndíjat szerez magának egy amerikai művészeti iskolába. New Yorkban élő rokonainak köszönhetően több nyarat is töltött a városban, ahol sorra járta a könyvtárakat, hiszen internet nélkül csak itt tudta átnézni az ösztöndíj katalógusokat. De eközben mindig szakított időt rá, hogy felfedezze magának a várost.  

 

Be akarta járni azokat a helyeket, amelyekről olvasott vagy a TV-ben látott, belépni a híres galériákba, megtapogatni az épületek falait, lefotózni a változásokat. Mivel Andy Warhol nagy hatással volt rá, a 222 West 23. utcai cím is a kiszemelt célpontok között volt, ugyanis Warhol itt forgatta 1966-ban a Chelsea Girls című filmet.

 

Weiler Péter, ma már sikeres képzőművész. A New York School of Visual Arts Master of Fine Arts programjának tagja, és idén úgy érezte, eljött az idő, hogy Budapesten emléket állítson a Chelsea Hotelnek, és a korábban benne élő, felülmúlhatatlan művészeknek.

 

 – Milyen érzés volt, amikor először léphett be a Chelsea Hotelbe?

 

Őszintén szólva, nem olyan volt, mint amilyennek képzeltem, tele voltam várakozással. A lelki szemeim előtt egy igazán inspiráló, színesen lenyűgöző belsőt vártam. Ehelyett inkább egy garniszálló hatását keltette. Egyedül a lobbyban található sok-sok művészi alkotás emlékeztetett arra, hogy jó helyen járok. Semmi „Hol voltál idáig? Gyere, költözz be közénk!” érzésem nem volt. Inkább olyasmit éltem át, mintha egy olyan partyba csöppentem volna, ahol már nem szól a zene, másnaposan szedegetik össze a poharakat. Valamiért mégis megragadta a képzeletemet, és akárhányszor arra jártam, mindig el kellett mennem oda. Szinte rutinból minden alkalommal lefényképeztem kívül és belül is. Nem tudtam tőle szabadulni.

 

– Mikor született a Chelsea Hotel

 

A Chelsea Hotel története 1883-ban kezdődött. Már a megépülése pillanatában kimagasló volt, hiszen a maga 12 emeletével akkoriban New York legmagasabb épületének számított. Ekkor még apartmanházként működött, majd hamarosan szállodává alakították. A művészek elég hamar rátaláltak, hiszen a 23. utca az 1900-as évek elején New York színházi negyedének számított, amelyet később váltott csak fel a Broadway. Ráadásul a városnak ez a része nagyon közel volt ahhoz a kikötőhöz, ahová a legtöbb emigráns érkezett. Így a Chelsea nagyon sok, az Újvilágban szerencsét próbáló embernek biztosította az első lakhatását.

 

– Mi a kapcsolat a Chelsea Hotel és Magyarország között?

 

A későbbi tulajdonos, David Bard és felesége, Tyukodról emigrált Amerikába 1920-ban. Először Bronxban telepedtek le, majd David elkezdett a hotelszakmában dolgozni, és két másik családdal együtt 1939-ben megvették a hotelt. Bard nem csak társtulajdonos volt, hanem a hotel üzemeltetője is.

 

Már az épületet is eleve úgy tervezték, hogy művészeknek adjon otthont. A felső szinten stúdiókat alakítottak ki, hatalmas ablakokkal, olyan privát terekkel, amelyek a zavartalan alkotás nyugalmát biztosították a művészek számára. Fourier elméletének lényege az együttműködés, és ezt a funkciót támogatta a lobbi, a közös étkező, a tetőkert és a széles folyosók is, ahova a lakók ki tudtak ülni beszélgetni.

 

David fia, Stanley, a hotelben nőtt fel, így természetes volt, hogy apja halála után 1953-ban ő vegye át az irányítást. Stanley egy igazi kurátor volt, aki nagyon értett az emberekhez. Minden egyes lakót gondosan megválogatott. Sokszor mondott nemet olyanokra, akik komoly bevételt jelentettek volna a hotelnek, és engedett ingyen lakni számára megbecsült művészeket, akár hosszú éveken keresztül is. Olyan volt ő, mint egy kamasz, akit magára hagyott egy hétvégére a családja, és kissé túlnőtt rajta az általa rendezett, titkos házibuli. Próbálta racionalizálni a hotelben zajló eldurvult partyt, de fékezhetetlen kreativitással és önpusztítással rendelkező lakóival ez reménytelen vállalkozásnak bizonyult.

 

– Milyen volt ott az élet?

 

Rengeteg kivételesen tehetséges ember élt és alkotott együtt. Szinte mindenki megfordult ott, aki az 1950-től a 90-es évekig New Yorkban fontos művész volt. A kivételes személyiségek ide vonzották egymást. Ki ne szeretett volna Arthur Miller szomszédja lenni, vagy összefutni Bob Dylan-nel a folyton elromló két lift egyikében? Mert a hotelt már abban az időben sem egy csillogó-villogó, frissen takarított, illatos menedékként kellett elképzelni.  Mivel nem a bevétel maximalizálása volt a legfontosabb működési elv, sokszor a tisztaság és a felszereltség hagyott kívánnivalót maga után. A Bard család egy olyan világot teremtett, ahol semmilyen máshol működő szabály nem volt érvényes. Ahogy Arthur Miller megjegyezte „Ez a hotel nem tartozik Amerikához. Nincsenek porszívók, nincsenek szabályok és szégyen sincs.”

 

Éppen ezért az alvilág is hamar otthonra lelt benne. A drogok, az alkohol és a prostitúció napi szinten volt jelen a hotelben. Bardék nem ítélkeztek, az életstílus, a szenvedély, legyen az drog, szex vagy alkohol, mindenkinek a magánügye volt. Az első emeleten kaptak helyet a legproblémásabb esetek. A legendás 100-as szobában vesztette életét például Sid Vicious barátnője, Nancy Spungen, kedvese, vagy valaki más keze által. És nem ő volt az egyetlen áldozat a hotelben.

 

Az írók és a képzőművészek mellett a zenészek, filmrendezők is hamar otthonuknak tekintették a hotelt. Bob Dylan és Allen Ginsberg, Arthur C. Clark és Kubrick is együtt dolgoztak itt évekig. De itt lakott Jim Morrison, Dee Dee a Ramones gitárosa, és szervezett bulit a Rolling Stones is. Megszámlálhatatlan szerelmi kapcsolat született az épületben, a híres szerelmesek között volt Janis Joplin és Leonard Cohen is, aki rövid ideig Johny Mitchell-lel is együtt élt a Chelsea-ben. De az életen túl a halálnak is teret engedett a hotel. A tetőteraszon található közös kert nem csak a performanszoknak, hanem sok művész végső nyughelyének is helyet adott.

 

– Mi történik most a Chelsea Hotellel?

 

Most felújítás alatt áll, luxusszállodává alakítják át, ami tekintve a lokációját Manhattanen belül, teljesen érthető. A világ egyik legdrágább telkén áll ez az ikonikus épület, és a befektetők most már komoly pénzt akarnak keresni. Checkout van. A 250 szobából 50 olyan lakás maradt fent, amelyben tovább élhetnek a korábbi bérlők. Az új tulajdonosok is cserélődtek az átalakulás alatt, és olyannyira nem tartották fontosnak a hotel emlékeit, hogy az összes belső ajtót a szemétbe dobták. Szerencsére, ami az egyik embernek szemét, az a másiknak igazi kincs. Így volt ezzel az is, aki megmentette az ajtókat, és azok egy árverés keretein belül méltó gazdáikhoz kerülhettek.

 

– Hogy alakult volna az élete, ha befogadják a hotelbe?

 

Egészen biztosan megváltozott volna. Két éven át éltem Philadelphiában művészeti ösztöndíjasként. Szegénységgel és depresszióval teli, magányos évek voltak ezek. Számomra akkor nem volt kérdés, hogy Magyarország az otthonom, és haza kell jönnöm. De New York mindig fontos volt a számomra. Az örök álom. Egy város, amelyik olyan, mint egy elérhetetlen, szépségébe temetkező nő. Mindenki szereti, de ő senkit sem szeret.

 

– Miért pont a Chelsea Hotel lett a kiállítása témája?

 

 – A karantén alatt sokkal több időm jutott olvasásra, mint az utóbbi időben bármikor. Szerettem volna alkotni és olyan témát kerestem, amelynek Amerikához és Magyarországhoz is köze van. Újra elkezdtem a Chelsea-vel foglalkozni és rájöttem, tökéletes témája lesz a kiállításnak.  

 

– Miért Checkout?

 

Az egész kiállítást átlengi az elmúlás hangulata. Az a New York, amelyiket szerettem, nagyon sokat változott az utóbbi időben. Véget ért egy korszak, egy birodalom veszítette el vezető szerepét, ki tudja, mennyi időre. És ez a kiállítás egyben a gyermekkori ideáimtól való elköszönést is jelenti számomra. A Chelsea Hotel is teljesen átalakult. Manhattan utolsó utópisztikus szigetét is elmosta a profitmaximalizálás. Pont ez történik a galériákkal, csak az ipari méretű kereskedelmi galériák tudják Manhattant megfizetni, a többiek kiszorulnak Brooklynba, Queensbe és majd egyre távolabb.  

 

A Chelsea egy fortyogó, izzó, izgalmas művészeti közeg volt, ami ma már egy megkövült láva. A portréimmal nem csupán megmutatni szeretném az ott élők arcát. Róluk készült korabeli fotókat használtam, amelyeket drasztikusan átalakítottam, hogy tükrözzék, amit érzek, amit gondolok.  Ahogy elmélyültem az egyes életutakban, felmerült bennem a kérdés, hogy vajon születhet-e még valami a Chelsea Hotelhez fogható közösség, vagy az internet korában ezek a fajta személyes networkok már teljesen okafogyottá válnak.

 

Mivel a portrékon szereplők közül a legtöbben már nem élnek, van egy ravatal jellege is a kiállításnak. De lehet-e halhatatlan emberektől búcsút venni? Fekete-fehér portrék, halott emberek képmásai, akik mind roncsolódtak, megfakultak már az emlékeimben. Szisztematikus önpusztítással sokan fiatalon égtek el, de közben maradandót alkottak. Halhatatlanná a művészetük révén váltak.

 

– Mi alapján választotta ki a portrék szereplőit?

 

Teljesen szubjektív a lista. Van, akit itthon kevesen ismernek, de úgy éreztem fontos, hogy megismertessem őket a közönséggel. Vannak, akik bár kevés ideig laktak ott, nekem sokat jelentenek, így nem volt kérdés, hogy készítek róluk portrét. Számomra Jackson Pollock a kor egyik legnagyobb művésze. Peggy Guggenheim felfedezettje volt, aki egy estet is rendezett neki a Chelsea-ben, ahol gazdag patrónusoknak szerette volna bemutatni. A találkozó nem egészen az elképzeltek szerint alakult, miután a totál részeg Pollock ahelyett, hogy a műveit ismertette volna meg a jelenlévőkkel, rosszul lett és a szőnyegre hányt. A társaságból valaki odaszólt a pincérnek, hogy azt a darabot vágják ki a szőnyegből és keretezzék be, mert egyszer sokat fog még érni.

 

Milos Forman Csehszlovákiából emigrált, és első filmje bukása után napi 1 dollárból élt a hotelben. Ha Stanley nem támogatja, talán esélye sincs rá, hogy leforgassa a Száll a kakukk fészkére című filmjét, mely meghozta a várva várt sikert számára. Yves Klein, aki megalkotta saját, nemzetközi kék színét, szintén a hotel lakója volt. Sőt, 1961-ben a sikertelenségtől és a szegénységtől megkeseredve itt írta meg a Chelsea Hotel Kiáltványt. Klein monokróm festészetével ez az én fekete-fehér kiállításom egy kis összekacsintás.

 

Magyar vonatkozású portré is készült, hiszen itt élt Halász Péter, az alternatív színház géniusza is. A hatvanas években kezdett el kőszínház híján szobaszínházban alkotni, amelyekről a fennmaradt filmfelvételeket többnyire a titkosszolgálat készítette, mert dokumentálni akarták, hogy mi folyik az előadásokon.

 

Marilyn Monroe és Arthur Miller szerelme is mindig foglalkoztatott. Elképzeltem, mi történt volna, ha az örök túlélő Miller hal meg előbb, és Monroe visz virágot a sírjára. Ez a portré került a kiállítás meghívójára is.

 

– Milyen technikával készültek a portrék?

 

Idáig leginkább digitális eszközökkel alkottam. Ez erre az alkalomra megváltozott. Vágytam rá, hogy most legyen egy kis analóg elem a műveimben, és hogy újra festékes legyen a kezem. Ezért kikísérleteztem egy új technikát. Addig alakítottam az eredeti fotókat, VHS kamerával ide-oda játszva, képernyőről új szögből fotózva, pixelekre bontva, amíg majdnem tökéletesek lettek. Majd egy proofot nyomtattam belőlük viaszpapírra. Ezt bekentem egy transzfer anyaggal, amelyet lepréseltem egy másik aquarell papírra, így a préselés után sok információ elveszett.

 

Sok elem elkopott a képekről. Ezeket a képeket újra visszascanneltem a számítógépbe, így újra a digitális térbe kerültem. Ezután mindegyik képet maszkolva akrilfestékkel a vászonra festettem. A technika határait próbáltam minden képnél feszegetni. A VHS kamera használata azért is volt tartalmilag adekvát, mert a Chelsea hőskora egybeesik a videó érkezésével. A videóval, mint művészeti eszközzel a legfelső, piramis alakú apartmanban lakó Shirley Clarke és alkotótársai kísérleteztek.

Weiler Péter kiállítása megtekinthető a Budapestee Ipari Csarnokban (7. kerület, Dózsa György út 50.) 2020. szeptember 24 – október 4. 11 és 18 óra között, tárlatvezetés: szeptember 25-én és 26-án 20.00 órakor Weiler Péterrel, szeptember 27-én és 28-án, október 3-én és 4-én 17 órakor.

Előző

Mészáros Tamás, a színész-énekes...

Következő

Gabi „mákos Gubás” lett a szerepe ...

Kövess minket!