2022. December 02. | Melinda, Vivien
Előző

A kutya – az öröktől elválaszthata...

Következő

Drámai és sorsfordító dolgok...

A múlt üzenetei

Mörk Leonóra újságíró, szerkesztő nevét remek cikkei kapcsán ismertük meg, melyek főként az Elle és a Nők Lapja hasábjain jelentek, jelennek meg, de jó pár éve már regényeit is levehetjük a könyvesboltok polcairól.

 

Az írónő történetei általában a múltban, vagy részben napjainkban és részben a múltban játszódnak. Kalandokban, váratlan fordulatokban, érdekességekben, megkapó szerelmekben bővelkedő, sodró lendületű, kiváló stílusban megírt történetei magukkal ragadják az olvasót. Vannak könyvek, amelyek olvasását lehetetlen félbehagyni, képtelenség letenni – Mörk Leonóra regényei is ilyenek.

 

Utolsó könyve a 16. században játszódó Asszonyom, édes úrnőm a közelmúltban jelent meg. A főhősök: dr.Jeszenszky, az idősödő orvos, lánya Johanna, a tudásszomjjal megáldott fiatal lány, Philipp, a fiatal jogász és Niccoló, a különleges hangú operaénekes. Kitalált történet, kitalált karakterek, de mint ahogyan az utószóból kiderül, az írónő az orvos megformálásához felhasználta egy valós személy, Dr. Jeszenszky János főbb jellemvonásait és érdekes életútjának egy részét. Új könyve kapcsán – kerülve a spojlerezést – kérdeztük az írónőt.

 

– Regényei nagyrészt a múltban játszódnak, a most megjelent könyve a 16. században. Honnan ez a vonzalom az elmúlt korok iránt?  

 

– Gyerekkorom óta megérintenek a régi házak, tárgyak, történetek. Olvasni is a régmúltban játszódó regényeket szerettem mindig, ahogyan a múzeumok közül is azok a kedvenceim, ahol meg lehet érinteni a tárgyakat, és ahol érezni lehet az egykori lakók jelenlétét. Nemrégiben Hollandiában egy olyan múzeumházban jártam, ahol a nappaliban le lehetett ülni, teázni, kötögetni, újságot olvasni, zongorázni, már ha valaki tud, és ettől olyan hangulata lett az egésznek, mintha a valaha ott élt háziak bármikor beléphetnének az ajtón. Valószínűleg ezért is szerettem volna művészettörténész lenni, bár végül magyar és a történelem szakon végeztem, de a regényeimhez végzett kutatásokban kiélhetem ezt az érdeklődésemet. Szerintem egyikünk sem szeret csak úgy a semmiben lebegni, kapcsolódni akarunk azokhoz, akik előttünk éltek, tudni, honnan jöttünk, és mit keresünk ezen a földön. Nálam az jelenti ezt a kapcsolódást, hogy a regényeimben visszatérek a múltba.

 

– Egy könyv megalkotása több részből áll - ki kell találni a történetet, nem árt egy kis kutatómunka, majd végül következhet az írás. Ezekből a fázisokból Önnek melyik okozza a legnagyobb nehézséget s melyik az, amelyikben a legnagyobb örömét leli?

 

– Nehézségnek nem nevezném, de valóban sok időt igénybe vesz a kutatás. A Ködkirálynőben például van egy jelenet, amikor a 18. század végén élt hősnő, Charlotte gyertyát márt, ehhez elmentem a szentendrei skanzenbe, és kipróbáltam, hogyan történik ez. Ebben ugyanúgy örömömet lelem, mint amikor a kutatómunkám során mindenféle izgalmas történelmi személyiségre akadok, és a fejemben életre kel a múlt. A munka legélvezetesebb része azonban az írás, teljesen el tudok veszni a saját világomban, és nagy örömömre az olvasóktól is azt a visszajelzést szoktam kapni, hogy ők is élvezettel merülnek bele a regényeim világába.

 

– Az Asszonyom, édes úrnőm-ben négy karaktert, négy különböző személyiséget ismerhetünk meg és általuk négy, a mai ember életére is jellemző élethelyzetre, problémára kapunk követési mintát. Az idősödő, sokat megélt, bölcs orvos korábban azt gondolta, hogy az „asszonynép gyenge és gyámolításra szorul”, ám rájön, hogy „egy nő lehet egyszerre törékeny és kemény”. Ön szerint mennyire jellemző ez a két, merőben más szemlélet a 21. század férfiúira, s melyik gondolkodásmód az uralkodó világunkban?  

 

– Gondolom, ez alapvetően személyiség kérdése. Ma is vannak olyan férfiak, akik szeretik eligazítani a családjukat, meg úgy általában mindenkit maguk körül, és rosszul tűrik, ha valaki ellenkezik velük, ahogyan olyanok is, akik inkább az egyenrangú viszonyok hívei.

 

– Dr. Jeszenszky korábban azt gondolta, hogy „a nőnek nem egyetem, meg reformációs oltár kell, hanem társaság, tánc, nevetés, mulatság”, ennek ellenére lányát művelt, a tudományok, főleg az orvoslás irányába nyitott, önállóan gondolkodó személynek nevelte. Ezekkel az elvekkel azonosul ön is?

 

– A női történetek arra tanítottak meg, hogy a múltban egy nő alapvetően akkor tanulhatott és futhatott be a férfiaknak fenntartott pályát, ha az apja ebben támogatta. Dr. Jeszenszky Jánosnak a valóságban nem volt gyereke (pontosabban a felesége halála utána valóban született egy természetes lánya, akit valóban Júliának hívtak), de ha lett volna, biztos vagyok benne, hogy úgy nevelte volna, ahogyan a regényben Johannát nevelte. És ahogyan engem is nevelt az édesapám, számomra ez a természetes.

 

– Johanna, annak érdekében, hogy a bujakórban, más néven franciakórban, vagy ahogyan napjainkban nevezik, szifiliszben szenvedő rokonán segítsen, elhagyja szülővárosát, és elmegy egy augsburgi ispotályba, hogy megtanulja a kór leküzdésének legújabb módszereit. Hogy jött az ötlet, hogy éppen ez a betegség legyen a történet egyik fókusza? Van ennek valami köze Jeszenszky doktor életútjához?

 

– Amikor a regényt tervezgettem, éppen tombolt körülöttünk a covid-járvány, és ettől a hangulattól én sem tudtam magam függetleníteni. Viszont nem akartam újabb pestisjárványos történetet írni. Azután tavaly nyáron Augsburgban jártunk, és a Fuggereiban felfedeztem, hogy a 16-17. században működött ott egy kimondottan szifiliszes betegek kezelésére szakosodott ispotály, és hogy a Fuggerek Dél-Amerikából hozatták oda a guajakfa nevű gyógynövényt, aminek korábban a nevét sem hallottam soha. Akkor összeállt a fejemben a kép.

 

– Számomra meglepő volt, hogy a regényben egy kasztrált kisfiú életútját követhetjük 10 éves korától egészen a férfivé válásáig. Tudjuk, hogy ez a borzalmas csonkolás már az ókorban elkezdődött és egészen a 19. század végéig tartott. Az 1600-es években csúcson volt Európában is. Mégis honnan az ötlet, hogy éppen egy ilyen nehéz sorsú személy legyen könyvének egyik fontos szereplője?

 

– A női főszereplő, Johanna orvos édesapja mellett nő fel, és az egyik meghatározó élménye, hogy a szerelem, de főleg a szex veszélyes vállalkozás. Aki erre adja a fejét, vállalja annak a kockázatát, hogy összeszed valamilyen halálos nyavalyát, vagy belehal a terhesség vagy a szülés szövődményeibe. Azon gondolkoztam, ki lehetne az a férfi, akit egy ilyen lány mégis elfogad, és akkor jutott eszembe ez a castrato-vonal. Nagyon szeretem a 17-18. század zenéjét, de sokáig nem törtem a fejem azon, hogy a hihetetlen énektechnikát igénylő bravúráriák eredetileg kasztrált énekesek hangjára íródtak. Talán a Farinelli-film (Farinelli volt az egyik leghíresebb castrato énekes – a szerk.) jóvoltából ma már többen ismerik a zenetörténetnek ezt a sötét fejezetét, amely csodálatos darabokkal ajándékozta meg a közönséget, ezért azonban sok ezer kisfiút áldoztak fel.

 

– A könyv egyik, számomra fontos üzenete: „ráérünk akkor törni a fejünket, mihez kezdjünk egy helyzettel, ha ne adj isten előáll a helyzet.”. Önnek sikerült ebben a szellemben élni az életét?

 

 – Sajnos nem mindig. De azért igyekszem.

 

– Ejtsünk néhány szót a szerelemről is, hiszen mégiscsak ez a könyv romantikus vonulata. Azt írja: a szerelemnek annyiféle formája van ahányan élünk ezen a földön. Mindenki másként szeret. Maga is. De attól még szeretünk.” Ön szerint alakulhat kedvezően egy kapcsolat akkor is, ha rájövünk arra, hogy illúziót kergettünk, partnerünk nem az, akit mi beleláttunk. Képesek vagyunk lehántani a rétegeket, hogy meglássuk a másik igazi arcát, képesek vagyunk az elfogadásra, a toleranciára?

 

– Írás közben gyakran előfordul, hogy a szereplőim önálló életre kelnek, és mindenféléket mondanak meg tesznek, amit esküszöm, nem én találok ki, hanem ők. Ebben a regényben számomra az egyik meghatározó jelenet, amikor Niccolò azt kérdezi Johannától: „Mit gondol, az a tudat nem megalázó, hogy nem engem talált szerethetőnek, hanem a rólam alkotott illúziót?” A lány rájön, hogy igaza van, és ez az a pillanat, amikor megváltoznak az érzései, amikor valóban elkezdni szeretni a férfit.

 

Szöveg: Tobak Viktória, fotó: Kenéz Kira

 

Előző

A kutya – az öröktől elválaszthata...

Következő

Drámai és sorsfordító dolgok...

Kövess minket!