2024. Március 19. | József, Bánk
Előző

Kutyabolondok – Bódy Magdi...

Következő

Kutyabolondok – Orlai Tibor...

Kutyabolondok – Eszterhai Katalin

Ezúttal olyan riportalanyokat kerestünk meg, akikről köztudott, hogy nem igazán tudják elképzelni életüket négylábú társak nélkül. Ezen a héten Eszterhai Katalin Kanadában élő író, újságíró, producer válaszolt kérdéseinkre, akinek már nagyon várjuk új könyvét, amelyben a kutyái mesélnek azokról az életszakaszairól, amelyeket együtt éltek meg.

 

Ön szerint miért épp a kutyák kerülhettek ennyire közel az emberhez?

 

 Ha hinni lehet a mongol legendának, az ember és a kutya szoros kapcsolata nem véletlen. Én többször jártam az „Örökkévaló kék ég” hazájában és ott hallottam a történetet, ami ezer és ezer éve szájról szájra jár, ami szerint a hajdanvolt halandók azt vallották, hogy a kutya az emberből kiszakadt darabból lett. A mese szerint ez még akkor történt, amikor Buddha agyagot gyúrt, hogy embert formáljon. Már majdnem elkészült a nagy mű, amikor a közelében lévő ökör egy váratlan pillanatban a félkész kétlábú kulcscsontja mentén a szarvával kihasított egy darab agyagot, ami leesett a földre. 

 

Ebből a lehullott agyagból – hogy öröktől elválaszthatatlan társa legyen az embernek – Buddha megformázta a kutyát. Azóta a régiek azt vallják, hogy az emberi nemzetség és a kutyanemzetség hasonló. Még akkor is, ha ez csak egy legenda, én elhiszem, hogy közös agyagból gyúrtak bennünket, hogy vannak közös ősi emlékek, amelyek bele vannak szőve a génjeikbe.

 

Elhiszem, hogy össze vagyunk kötve, igen, elhiszem, hogy egy kis csomó megköttetett közöttünk. Különben mivel is lehetne megmagyarázni, hogy már barátunknak születnek, mielőtt még kinyitnák a szemüket, már bíznak bennünk, nekünk adják magukat.    Hiszem, hogy valami különleges dologra rendeltettek: az örök hűségre, arra, hogy ott legyenek mellettük, osztozzanak az örömeinkben, hogy megmutassák mi a fontos az életben, és elhitessék velünk, bármit is hozzon az élet, ők minden feltétel nélkül, önmagunkért szeretnek, megvédenek, a szeretetükkel életelixírré válnak, meghosszabbítják az életünket...

 

Mennyire tudatosan választotta ki kutyáját/it, honnan tudta – ha tudta –, hogy milyen fajta, milyen típus illik önhöz?

 

 – Ó, én nem választottam, engem ők választottak! Pontosan illettek hozzám, nekem csak egy volt a fontos, hogy szerethessem őket, hogy beszélgethessünk, hogy érezzem, hogy velük teljes az életem. A régi görögök mondták, egy ház nem otthon addig, amíg fecske nem fészkel az eresz alá. A mi életünk attól lett teljes, a házunk attól lett otthon, mert, mindig volt benne egy kutya.  Én nem hiszek abban, hogy formára, fazonra, színre kéne kutyát választanom. Persze, nem vagyunk egyformák, van, aki tudományos alapokra helyezi a döntését, engem a szívem vezet. Hiába írnák nekem elő ezt, vagy azt a fajta kutyát, mert egyesek szerint ez vagy az illene hozzám, én nem tudok parancsra szeretni. 

 

 –  Jelenleg hányadik kutyája van? Milyen fajtájú – amennyiben fontos, hogy fajkutya legyen –, és honnan szerezte be?

 

Nálunk, amíg felnőttem, mindig volt kutya a háznál, de saját kutyám három volt, és tudom, érzem, hogy mind a hárman igazán csak az enyémek voltak, még akkor is, ha a családom valamennyi tagja magáénak vallotta őket. Gyönyörű, angol cocker spánielek, nem én vettem, nem én választottam őket, mind a hármat ajándékba kaptam a férjemtől, de nekem nem az volt a fontos, hogy fajkutyák, hanem, hogy kutyák voltak, akik megérintettek, másképpen, más szándékkal, mint valaha is képzeltem volna.

 

Velük biztonságban éreztem magamat, lázasan és szédülten jártunk a fényben, bár nem tudtak beszélni, de minden szavamat értették, azt is, amit nem mondtam ki, és én minden ki nem mondott szavukat értettem. Velük a mindennapjaim megteltek csodával. A mi kapcsolatunkat nem az határozta meg, hogy milyen a pedigréjük, ők sem kérdezték tőlem, miért vagyok én alacsony, kövér, vagy sovány, hanem az, hogy mit akarunk egymástól. Ők nélkülözhetetlenek akartak lenni az én életemben és azok is voltak.

 

Ma már mind a három átlát a felhőkön és biztosan tudom, hogy a szél zúgásán túl is meghallják a hangomat. Érzem, várnak éjjel, nappal. Igen várnak, mert ez a feladatuk, hűségesen várni. Eszembe jut a „Csodás álmok jönnek” című amerikai film, Robert Williams főszereplésével, (angol címe: What Dreams May Come), amelyik egy férfiről szól, aki földi életét befejezve a túlvilágon szeretné megtalálni a korábban meghalt szeretteit. Az első lélek, akivel találkozik, aki elé szalad, aki örül neki, a hűséges kutyája. Titokban én is remélem, ha van olyan, hogy túlvilág, Aurél, Szuszi és Georgika – így hívtuk a kutyáinkat – engem is várni fognak. És miért is nem lehetne így, hiszen azt mondják, minden kutya a mennyországba jut.

 

Mit tanított önnek a kutyája?

 

Nem furcsa dolog az, hogy a szemünkkel csak azt látjuk, hogy milyen a külvilágunk, milyen színe van a leveleknek, a házaknak, az égnek, de szinte minden, ami bennünk történik, az a szemnek láthatatlan. Én megtanultam a kutyáimtól, hogy ahhoz, hogy szeretve legyek nem kell különlegesnek lennem, elég, ha megmaradok annak, aki vagyok, és ők feltétel nélkül mégis szerettek. Mindent tudtak rólam, ki-bejártunk egymás szívébe-lelkébe.

 

Belém láttak, pontosan ismerték az örömeimet és a sérüléseimet. Ha szomorú voltam, ha kicsúszott a talaj a lábam alól, ha éppen naponta százszor meg akartam halni, a térdemre fektették a fejüket, hosszan néztek rám egyetértően és bölcsen. Nem ígértek hamis dolgokat, nem akarták elhitetni velem, hogy minden jó lesz, de mindig figyelmeztettek, hogy a jó jót, a gonoszság gonoszságot szül.

 

Azt is megtanultam tőlük, hogy a jobb legyek azoknál, akik rosszul bánnak velem, és ez nem kevés. És azt is „elmondták”, ha kellett ezerszer is, hogy elhiggyem: a szeretet végtelen, mindig van belőle tartalék, és ha elveszítjük, lehetséges, hogy valamikor, valahol újra megtaláljuk. Nekem olyan kutyáim voltak, mint a könyvespolcomon sorakozó könyvek legtöbbje, életre szólók, helyemre tettek, okítottak, felkészítettek a változásokra.

 

Ez a szeretett állatok ereje, az a képesség, ami ott van bennük, hogy megmutassák nekünk, mik lehetnénk, ha kevésbé lennénk önzők, vagy kishitűek. Engem arra inspiráltak, hogy keljek fel, ha elestem, mondjak igent akkor is, ha félek a döntéseim következményeitől, akkor is, ha nem minden sugallja a sikert, de legalább próbáljam meg. Hiszem, hogy az állatok azt akarják, hogy jobbak legyünk, és ha meghallgatjuk őket, jobbak is leszünk.      

 

Ön szerint mit jelent a felelős kutyatartás?

 

Bármilyen állat velünk él, felelősséggel tartozunk értük, ugyan úgy, mint a gyerekeinkért, a férjünkért, a feleségünkért, a szüleinkért vagy magunkért. A kutya nem egy tárgy, amit, ha már nem tetszik, kidobjuk, nem, nem, a kutya érző, szerető lény, a legjobb barátunk, csoda ír, orvosság minden lelki bajra. Én nem ismerem ezt a kifejezést: „kutyatartás”. Nálunk a kutya családtag volt, éppen ezért, rá ugyanazok a szabályok vonatkoztak, mint mindenki másra a családban, Igen, mi szerettük, nem azért, mert olyan tökéletes volt, hanem pont azért a sok színért, zavarért, ami miatt nem volt tökéletes, de a hibáival együtt a mi kutyánk volt.  

 

Azt mondják, hogy a kutya és gazdája egy idő után hasonlítani kezd egymásra. Hogy van az önöknél?

 

Korábban azt mondtam, a kutyáink igazából az enyémek voltak, még akkor is, ha a családom valamennyi tagja magáénak kiáltotta ki mindegyiket. Harminc év alatt három, külsőre teljesen egyformának látszó kutyánk volt, a legtöbb időt velem töltötték, a legtöbb figyelmet tőlem kapták, esőben-sárban, napsütésben velem futottak árkon-bokron keresztül. Ők mégsem rám hasonlítottak, inkább a férjemre – hogy miért, ezt nem tudom megmagyarázni.

 

Amikor hozzánk kerültek, a férjem még túl fiatal volt ahhoz, hogy őszüljön, de mégis sötét hajában sűrűn keveredtek a fehér szálak, mint a kutyáink bundájában, akiknek a szemük formája olyan volt, mint a mandula, akárcsak a férjemé, és pontosan úgy néztek, alulról fölfelé, ahogy a férjem szokott, ha valami finomat szeretett volna enni. Amikor mosolygott, a kutyáink némi túlzással, ugyanúgy húzták szét a szájukat, mint ő.

 

Gyakran mondtam, ha készülne egy fotó, ahol csak a mosolyuk látszana kinagyítva, talán senki nem tudná megkülönböztetni, melyik a férjemé és melyik kutyánké, és tudják miért?  Mert mindegyikük mosolya egyformán boldogságot sugárzott, mintha, valaki ott belül bennük állandóan mondogatta volna, nézz a fénybe és mosolyogj, mosolyogj.  Kutyák voltak, de ártatlan szívük olyan volt, mint a mienk, emberi, igen emberi szívük volt, és a szeretetük nem csorbult ki semmitől, és ebben valamennyien valóban hasonlítottunk egymásra, de nagyon. 

 

Az ember a kutyájával mindent meg tud beszélni. Ön is meg szokta vitatni kutyusával a fontosabb dolgait? Mennyire kap választ? Hogyan értik meg egymást?

 

A családom részei voltak, bölcs és okos, adakozó, nagylelkűek. Olyan valakik, akikkel lehetett beszélgetni, még akkor is, ha némák voltak. De ez nem is volt fontos. Társaságukban a szavak elveszítették minden jelentőségüket, nem is hiányoztak, mert beszélni szavak nélkül is lehet, áldást, átkot mondani, szerelmet vallani, csupa olyasmit, ami boldoggá teszi az életet. 

 

Nem...nem, mégsem voltak némák! Ők a szemükkel, a fülükkel, a testtartásukkal és a szívükkel beszéltek. Szerintem ez is beszéd. Szótlan, rejtett beszéd. Mi úgy meséltünk egymásnak magunkról, hogy szinte lüktetett a csend körülöttünk. A legnehezebb napjaimban mellettem voltak, értelmet adtak minden percemnek.  Minden titkomat tudták, azt is, amit mások előtt makacsul elhallgattam, és úgy éreztem, hogy ettől még nagyobbra nőttem a szemükben. Nem tágítottak mellőlem, vigyáztak a törékenységemre. Ők sohasem akartak semmi mást, csak hogy boldognak lássanak. Olyan gyengédséggel néztek rám, mint esküvője napján a menyasszony a szíve választottjára.

 

Azt mondják, minden a szívben halmozódik fel, az enyém tele van a történeteinkkel, kivételes, gyönyörű, sírós-kacagós történetekkel. Valamennyit becsben tartom.  Az emlékek itt vannak bennem, egymásra helyezve, úgy, ahogy vasalás után az összehajtogatott ruhát a szekrénybe teszem. Hallom, ahogy mesélnek, hullámokban jönnek felém, hangjuk szétfolyik a napsugaras ég alatt, felfelé száll, és hogy ne vesszenek el a történetek, néhány dolgot, amiről meséltek lejegyeztem. Igen ők meséltek, én, a legjobb barátjuk, az embermamájuk csak lejegyeztem. A kézirat már kész, kiadóra vár a könyv, aminek a tervezett címe: Angyalok pórázon, remélem, sokunk örömére hamarosan az olvasók kezébe kerülhet.

 

Kutyásnak lenni életforma. Mennyire borította fel életét, hogy kutyatulajdonossá vált?

 

Én nagyon szerettem minden pillanatát annak a harminc évnek, amikor itt csattogott a körmük körülöttem. Igen nagyon szerettem, még akkor is, ha sokkal többet kellett takarítanom, mert nálunk a kutyáké volt a világ, szabadon jöttek mentek a házban, azt is mondhatnám, övék volt a ház, valamennyi szobáját naponta bejárták, a saját ízlésük szerint átrendezték a párnákat, újabb és újabb helyekre dugdosták el a játékaikat, sokszor közel harcot kellett vívnunk, hogy leülhessünk egy-egy fotelba, mert azt maguknak tulajdonították.

 

És, hogy miért szerettem olyan nagyon, hogy a családunk tagjai voltak? Mert az otthont otthonná tették, volt kihez hazamenni, volt, aki meghallgatott, ha egyedül voltam, velem örültek, velem sírtak. Igen, mert a szívük tele volt szeretettel. Még mielőtt kicsordult volna, ki kellett, hogy öntsék magukból azt a sok gyönyörű érzést. de soha nem kérdezték, hogy ezért a sok szeretetért mit kapnak ők cserébe.  Nem, ezt sohasem kérdezték, egyszerűen csak szerettek.

 

Persze, hogy megváltozott az életünk, mert utazni csak úgy utazhattunk, ha valaki – hogy gondoskodjanak róluk – beköltözött hozzánk arra az időre, amíg újra otthon nem leszünk. Ha vendégségbe mentünk a barátainkhoz, mindig mi voltunk az elsők, akik felálltunk az asztal mellől és elköszöntünk, mert a kutyáink haza vártak. Igen haza vártak, ott ültek az ajtó előtt és úgy örültek nekünk, mint az, aki valami kincset veszített el, és végre megtalálta.

 

Azzal, hogy kutyáink voltak, nemcsak az életformánk változott meg, de mi magunk is. Hálával telt meg a szívünk, és bátran ki merem mondani, nemes lelkűvé formáltak bennünket. Velük élve hangos volt a ház, megfeledkeztünk a mindennapi bajainkról és átadtuk magunkat egy érzésnek, egy illatnak, egy íznek. Amikor velünk voltak, az öröm és a gondok gyönyörű táncot jártak nálunk. Lehet, hogy vannak olyan pillanatok, amikor az ember érzi, hogy a valóság nem létezik? Igen, visszanézve az időben, ma már tudom, az a harminc év, amit a kutyáinkkal éltünk, ilyen pillanatokkal volt teleszórva.

 

Mennyire ért egyet Cesar Millan falkaelvével, amely a dominanciát hangsúlyozza, azt, hogy meg kell mutatni, ki az úr a háznál?

 

Én nem tudom, hogy nálunk ki volt az úr a háznál, meg sem próbáltam úgy bemutatkozni a mi kutyáinknak, hogy a házban én vagyok az úr. Tudom, ez felelőtlenség, mert mind a három megérezte, nálunk nem kutyavilág vár rájuk, de övék lesz a világ. Mi két élőlény voltunk egy erős csomóval egymáshoz kötve, más volt ez, mint egy ember és egy kutya kapcsolata, sokkal több, én legalábbis úgy éreztem, olyan volt, mintha egy lélekké váltunk volna és ez elég volt.

 

Sokan családtagként, néha kisgyermekként tekintenek kutyájukra, Ön szerint helyes, ha szinte emberként kezeljük a kutyát? Kellenek a határok?

 

Amikor valaki fontos nekünk, érte mindent vállalunk, és hiszem, hogy megéri a fáradozás. Az együttélésben persze kell a közös alkalmazkodás, e-nélkül nincs közös élet. De hol a határ? A határ ott van, amikor olyan kompromisszumokat kell kötnünk, amelyek már az embert és a kutyát is sérti, amikor az érzelmeink, az önbecsülésünk, az emberi vagy kutyaméltóságunk kisiklik.  

 

Mindazok, kiket valóban szeretünk, részünkké válnak, teljessé teszik az életünket. Az én kutyáim beköltöztek a szívembe és elhitettem velük, számomra többek, mint kutyák, emberi mértékkel mértem őket, és elhitettem velük, nem kell tökéletesnek lenni, hiszen bennünk, emberekben is sok minden halmozódik fel, jó és rossz is, ettől vagyunk emberek. Én mindent megkaptam tőlük, ami pénzért nem megvehető, a szívükben lévő összes szeretetüket.

 

Hálás vagyok nekik, mert boldog kiszámíthatatlansággal éltem velük az életemet, és szerintem ők nem is tudták, hogy kutyák – őszintén mondom, mi soha nem is éreztettük velük, hogy kevesebbek lennének, mint mi.  Elhitték, hogy többek, mint kutyák, miért is ne hitték volna el, hiszen ott ültek velünk az asztalnál vacsoraidőben, nem, nem ettek az asztalról, de részt vettek a beszélgetésekben. Mi együtt voltunk a család, egyenlők az egyenlők között. Mintha csak tudták volna, hogy a szívükkel dolguk van, hogy nemcsak azért ver, hogy keringesse a vérüket, nekik a szívük tele volt fénnyel, tiszta, édes ízekkel és azt szét kellett osztaniuk.  Nem magukért éltek, hanem értünk. Szeretetük lágy és bársonyos volt, olyan, mint a csillagok fénye.

 

Ön szerint van neveletlen kutya, vagy inkább neveletlen a gazdi?

 

Mindig van arra valamiféle magyarázat, hogy egy ember meg egy kutya egymásra találnak. Valahol igaznak hiszem, hogy a kutya olyan, mint a gazdája, de ez csak az én véleményem... A rend, a miheztartás mindannyiunknak kell, mert csak akkor vagyunk biztonságban, ha tudjuk, hogy mit lehet és mit nem. De azt is vallom, hogy túl sok öröm vész el azáltal, hogy mindenkit a magunk képére szeretnénk formálni. Igazságokat cserélünk, és közben sebezzük egymást csak azért, mert tökéletessé akarjuk a másikat faragni. Na, de mi a tökéletes?  A belső világunkat akarva akaratlanul mindig kimutatjuk, az, hogy mennyire vagyunk jóban vagy rosszban magunkkal, az meghatározza a másokhoz való kapcsolatunkat is.  

 

A kutya kétségbeesetten igyekszik kifejezni magát a gazdájának, ő szeretni akar, nélkülözhetetlen akar lenni, neki az a kutyaboldogság, ha éjjel- nappal mellettünk van, ha a kedvünkben járhat. Szerintem egy kutya csak akkor rossz, neveletlen, ha az ember rosszul bánik vele. Mindenkinek kellenek a szabályok, ha össze-vissza élünk, mindenfajta szabályok nélkül, soha nem tanuljuk meg, mi a jó és mi a rossz.

 

A szelídségen belüli szigorúság nehéz műfaját kellene gyakorolnunk, hogy jól érezzük magunkat a világban, de úgy, hogy ne tegyük tönkre egymás életét. Persze ez nem könnyű, saját tapasztalatból tudom, hogy nehéz annak a mélységes bűnbánattal teli nézésnek ellenállni. Hiszem, hogy aki egyszer ránk bízta magát, soha nem szabad cserbenhagyni. Szerintem a kutya és az ember kapcsolatának olyannak kell lenni, mint a boltívnek. A boltív – Leonardo da Vinci magyarázata szerint – két egymásnak támaszkodó gyengédség, ami végtelen erővé változik.

 

 

 

Előző

Kutyabolondok – Bódy Magdi...

Következő

Kutyabolondok – Orlai Tibor...

Kövess minket!