Ha befejeződik a dal, már nem szabad jelelni, ha a szereplő részeg, akkor azt úgy kell tolmácsolni is, s van, hogy új jeleket kell kitalálni – többek között ezt is megtudhattuk egy különleges hivatás képviselőjétől, Vörös Zsolt jelnyelvi színházi tolmácstól, aki a 10. Egri Érsekkerti Nyári Játékokon 4 előadásban is tolmácsolt. Bár elmondása szerint a siketek és nagyothallók számára nagy élményt jelent egy színházi előadás, egyelőre csupán 10-12 színházban vannak jelen jelnyelvi tolmácsok.
– Hogyan lesz valakiből színházi jelnyelvi tolmácsolás?
– A színház mindig is nagy szerelmem volt, Szegeden sokat jártam színházba, de nem vagyok az a színész alkat. A szüleim és az öcsém is hallássérült emberek, így a jelnyelv az anyanyelvem. A szintén halló húgom kezdett 2006-ban tolmácsolni színházban, majd indult egy továbbképzés színházi tolmácslásra, amin részt vettem, s 2011. december 11. óta én is tolmácsolok színházban. Öröm számomra, hogy a jelnyelvet, a színházat és a színházi tolmácsolást így össze tudom hangolni.
– Mi volt az első előadás, amit tolmácsolt?
– A Chaplin filmje nyomán készült A kölyök című eladás. Furcsa érzés volt az első alkalom, de a siket emberek mondták, hogy nagyon tetszett nekik, bár ők azt találták furcsának, hogy férfi tolmácsol – egyelőre a női tolmácsok vannak elsöprő többségben.
– Miben más a jelnyelvi tolmácsolás egy színdarab esetében?
– Teljesen másként zajlik. A mindennapi tolmácsolás során nem készülünk fel, s csak akkor fordítunk, ha az ügyfél elmondta a mondanivalóját. Egy színdarab esetében szinkronban zajlik a tolmácsolás.
– Mennyi idő alatt készül fel egy-egy színdarabra?
– Régebben csaknem egy hónapot igénybe vett a felkészülés, ma már – több mint 100 előadással a hátam mögött – általában két hét elegendő. Megkapom a szövegkönyvet, emellett élőben vagy felvételről megnézem az előadást. A szövegek közel 80 százalékát megtanulom, de a színészek improvizációja miatt úgyis figyelnem kell, hiszen nagyon zavaró, ha a nagyothalló vagy siket néző nem azt hallja viszont, amit a színész mond. Azt is be kell gyakorolni, hogy mit nem kell például tolmácsolni, hiszen az előadás 70%-ában engem néznek, így ha lehetőség adódik rá, időt adok, hogy a színészek játékára koncentrálhassanak. Próbákra viszont nem járok, mert a színészek és a rendezők próbáról próbára mindig kitalálnak valami újat...
– Próbál a tükör előtt?
– Nem, inkább fejben játszom le, de van olyan eset, hogy például ismerősöknek, a húgomnak tolmácsolok egy részt, hogy elmondja, min kell javítani. Mivel a jelnyelv szókincse nem olyan választékos, mint a magyar nyelv, előfordul, hogy nekem kell kitalálni egy-egy jelet.
– Az Egri Érsekkerti Nyári Játékokon nem csupán prózai darabokat jelelt, tavaly a Made in Hungáriát, idén a Csoportterápia – mjuzikelkámedit és az Anconai szerelmesek zenés komédiát is láthatják a nézők a tolmácsolásában... Miben más egy zenés darab?
– A dalokat 100 százalékban megtanulom, hiszen tudnom kell például, hogy mikor van vége egy számnak, akkor fejezzem be a jelelést. A közönség is érzi, s nagyon zavaró, ha befejeződött a dal, én meg még ott tolmácsolok. A zenei darabok esetében az is fontos, hogy átadjam a zene dinamikáját, hogy a jelelés látványa is szép legyen. Többször megesett már, hogy egy előadás után odajött hozzám egy koreográfus, hogy fantasztikus, nagyon szép volt, amit csináltam.
– Énekel is közben?
– Magamban énekelek, amúgy csak tátogok, mert azok, akik szájról olvasnak, számukra segíti az értést, ha artikulálok.
– Mi a legnagyobb kihívás a színházi tolmácsolás során?
– Inkább a prózai dolgok, amikor hirtelen sokan próbálnak információkat átadni a hallóknak. Ilyenkor szelektálnom kell, hogy mi a fontos a siket embereknek, és ne csak kapkodják a fejüket. Ha például két színész diskurál, attól, hogyan állok, miként mozgok jobbról balra, balról jobbra, tudják követni, de ha 4-5 embert kell egyszerre tolmácsolnom, az veszett fejsze nyele – ezért ki kell választanom a lényeges mondatokat. Ha nem adom át a fontos információkat az előadás alatt, akkor elvesztik a történet fonalát.
– Mennyire van igény színházi jelnyelvi tolmácsolásra - egyfelől a színházak, másfelől a nézők részéről?
– Színházfüggő, elsősorban az dönti el, mennyire befogadók az igazgatók, színészek, rendezők, hiszen áll valaki a színpad szélén, aki valamilyen szinten elvonja a figyelmet. Jelenleg körülbelül 10-12 színházban vagyunk jelen, a többieknél vagy nincs rá igény, vagy esetleg nem is tudnak erről a lehetőségről. De elég sok ajtón kopogtatunk, hogy legalább próbálják ki, miként tud ez működni. A siketek és nagyothalló emberek számára nagy élmény, hogy nem csak a televíziót nézhetik, vagy beülhetnek valahova kávézni egy ismerősükkel, hanem egy ilyen kulturális eseményen is részt vehetnek, együtt ülhetnek halló családtagjaikkal, halló társaikkal, s ugyanazt az élményt élik át. De halló emberek is odajönnek hozzám egy-egy előadás után, hogy számukra is plusz élményt jelentett.
– Tatár Gabriella, a Pinceszínház Eger elnöke és színésznője azt mondta Önről, hogy „egy jelenség a színpadon”. Mondhatjuk, hogy színészkedik is?
– Próbálok nem színészkedni, mert nem vagyok színész, de muszáj valamilyen szinten exhibicionistának lenni, hiszen több száz vagy akár több ezer ember elé ki kell állnom. S nekünk, tolmácsoknak produkálnunk kell magunkat, átvenni minden színész stílusát, játszani a mimikánkkal, kezünkkel, lábunkkal. Ha a szereplő szomorú, akkor ezt tolmácsolni kell, miként, ha például részeg, azt is meg kell mutatni. Ez nem egy parlamenti közvetítés, hogy ”faarccal” jeleljünk.