Az 1982-ben megjelent A magány feltalálása Paul Auster első írásainak egyike, de már ebben is fellelhetők a későbbi austeri arzenál alapeszközei: a pontos megfigyelések, az érzelmi projekciók, a töredékes leírások, a diszfunkcionális családi kötődések, melyek a szereplők egyéb kapcsolataira, végül az önmagukhoz való kapcsolódásra is kihatnak. A szöveg helyenként kafkai sötétsége és szürrealizmusa elegyedik a francia újregény fragmentáltságával, szikár hiátusaival, illetve egyfajta erős érzelmi fénnyel, mely az egész szöveget beragyogja. 

A költőként induló Austerre, aki annak idején Párizsban tanult, és sok francia verset is fordított, nagy hatással volt a modern francia irodalom, többek között George Perec, így a memoárban az esszéisztikus, egy-egy filozóf iai témakör lazúros felfestésén túl keverednek az írói munkanaplónak is tekinthető kisebb történetek és szellemi memoárjegyzetek. De a legfontosabb érzelmi malter a két részből összeálló kötetben mégiscsak az apaság, az apává válás kérdése, melyben egyrészt megjelenik Auster apjával és nagyapjával való kapcsolata, illetve saját fiával való viszonya, és önnön apaságához viszonyulása.

Míg a kötet első része, az Egy láthatatlan ember portréja egy hagyományosabb visszaemlékezés az elvesztett apára, akinek halála utána fia a házban rendezgeti a halott tárgyait, és így hívódnak be tudatába az emlékek, a második rész, Az emlékezés könyve kicsit összetettebb, töredezettebb, de nem kevésbé finoman és emocionálisan kidolgozott mű. A két rész bizonyos elemeiben reflektál a másikra, mintegy tükörképet tartva egymás gondolatainak. Így válik a kötet egy sajátos verbális kaleidoszkóppá, melyben az apa figurája újra és újra felvillan, ám hiába nézhetnénk a szemébe, tekintetét nem csíphetjük el, mert érzelmileg valójában láthatatlan. Pont, mint a borítón szereplő figurák, az apa szimbólumai, melyekről Auster így ír:

„Ömlesztett fotók egy tasakban: köztük egy trükkfelvétel, amit valamikor a negyvenes években készítettek Atlantic City egyik stúdiójában. Apám megsokszorozva ül körül egy asztalt, minden róla készült portrét más szögből vettek fel, így első pillantásra azt hinni, különböző emberek vannak a képen. A mindent beborító félhomály, az alakok testtartásának szoborszerű merevsége azt az érzést kelti, hogy szeánszra gyűltek össze itt. Aztán amikor közelebbről, alaposabban is szemügyre veszed a képet, rájössz, hogy valamennyi figura, ugyanaz az ember. A szeánsz valódi szeánsszá válik, mintha ez a férfi, csak azért jött volna ide, hogy megidézze, visszahozza önmagát holtából, mintha azzal, hogy megsokszorozódott, egyben óhatatlanul el is tüntette volna önmagát. Bár öt példányban ott van, a trükkfotó sajátságából adódóan egyikük sem nézhet a másik szemébe. Mindegyik arra ítéltetett, hogy örökké a tér távolába révedjen, mintha érzékelné a többiek tekintetét, de semmit sem látna, egyáltalán nem láthatna semmit. A halál képe ez, egy láthatatlan ember portréja.”

NÉVJEGY

Paul Auster a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb alakja, többszörösen díjazott író, aki a posztmodern és a posztmodernt bíráló irodalom szerzője. Leghíresebb könyvei: New York trilógia, Holdpalota, Brooklyni balgaságok. Legutóbbi kötete a 21. Század Kiadónál: Láthatatlan. Auster Brooklynban él családjával a Prospect Park közelében. Sokat utazik, író-olvasó találkozókon vesz részt az Egyesült Államokban és Európában. Első sikerkönyve A magány feltalálása című kötet volt 1982-ben, melynek magyar változatát végre kézbe vehetik a hazai olvasók.