Lajtai György (George Lajtai csc,) Kanadában élő és alkotó művészről többnyire mint többszörösen Emmy-díjra jelölt operatőrről olvashatunk, elsősorban a nemzetközi, de már egyre gyakrabban a hazai sajtóban is. Az Elite Galériában lenyűgöző fotóit osztjuk meg önökkel.

Lajtai György, a fotóművész, a csodák világában jár, abban a világban, ahol minden megtörténhet, és ahol naponta újjászülethet. Méltóságteljes elhivatottság, örökké tartó láz, szenvedély, játék, álomszövés. Csupa olyasmi, ami boldoggá teszi az embert.

A Pécsett született fotográfust saját bevallása szerint már gyerekkorában lenyűgözték az emberi arcok, amelyek magukon hordozzák az örömöket, a drámát, a természetben meglévő fényhatások, színek és árnyékok örökre meghatározták a látásmódját.

Tizenkét éves kora óta fényképezőgépek és a filmkamerák optikáján keresztül figyeli a környezetét. Ő nem azt fotózza, amit lát, hanem azt, amit érez. Az élet szeretetéből kimunkált világ az övé, amelyet átitat a fény. Költészetté változtatja a képeit, amelyek visszatükrözik az élet bensőséges rezzenéseit, és kinyitják az emberszíveket. Valami ritka, különleges ajándékot kapott a sorstól: napfényt, belülről ragyogót. Övé az örök megújulás vágya és hiszi, hogy az élet attól izgalmas, hogy új dolgokat teremtünk, hogy megengedjük, hogy az álmaink előttünk szaladjanak.

Lajtai György egy-egy fotójában ott van egész énje, és amikor a képein keresztül – mint egy színes, bűvös üvegen – nézzük a világot, minden lehetségessé válik, nemcsak a színeket, a fényeket látjuk, de megérezzük a művész lelkét is. Minden képe, mint egy hosszú lélegzet, olyan, mint egy felfüggesztett pillanat a végtelen időben. Az emberek személyiségét olyan emlékek, események formálják, amelyek örökre beépülnek a lelkünkbe.

Lajtai György képi látásmódja nagyapja mesemondó kedvén csiszolódott. Tőle a legértékesebb kincset kapta, fényt varázsolt a lelkébe, megtanította fénnyel „írni”, és a környezetében észrevenni a szépet, az érdekeset. Tőle tanulta azt is, hogy nem kell mindennek tökéletesnek lenni ahhoz, hogy valami érdekes legyen.

Gyerekként, amíg nem volt kamerája, a fejében készítette a képeit. Minden, ami más volt, szebb, ünnepélyesebb a megszokottól, valósággal rabul ejtette, és amikor az 1960-as évek elején egyik nyári szünetben diákmunkával pénzt keresett, szinte szaladt az Ofotért-ba, hogy megvegye álmai kameráját, egy fix optikás Zenit 8 fényképezőgépet. Ettől kezdve mindenhova magával vitte.

A filmezés és a fotózás teszi teljessé 45 éve az életét, ami számára tudomány és költészet. Jó érzék és szenvedély vezeti és segíti abban, hogy rácsodálkozzunk egy-egy pillanat szépségére. Hiszi, hogy látni, merni kell. Gyakran megkérdezi magától: van-e gyönyörűbb annál, mint beleálmodni magunkat a végtelen időbe. Látni és egy sajátos látószögből megmutatni másoknak a világot.