2024. Július 23. | Lenke
Előző

Tizenhárom év szerelemben...

Következő

Újrakezdés öncsalás nélkül...

Női sorsok Pivarnyik Anikó olvasatában

Pivarnyik Anikó  író, költő, színdarabok szerzője és dramaturgja, a GlobART Társulat elkötelezett tagja. Saját színházi alkotásai középpontjában a nő áll, pillanatképek izgalmas, karakteres női sorsokból, akár az „Ajtók” vagy a MajdNEM című darabját, akár a „Karády” vagy a „Beszélj!” (Domján Edit emlékére) darabját vesszük górcső alá. Cikkünkben írói, dramaturgiai munkájáról kérdeztük.

 

Kezdjük az elején, mikor és hogyan lépett be az életébe az irodalom és nem utolsó sorban a színház?

 

Irodalmi gyökereim gyermekkorom estéről-estére türelmetlenül várt csodaországába nyúlnak vissza. Apai nagyapám minden este mesélt, az öreg tűzhely karikáin pattogtak a szikrák, én pedig a barnára korosodott gerendákon, a lángok fényében sárkányt láttam, királylányt, próbákat kiálló, igaz úton járó vitézeket. Ez a világ tovább tágult, amikor iskolás lettem, s a tanító néni elvitt minket a könyvtárba. Úgy éreztem, hazataláltam. Magamhoz szorítva, boldogan vittem haza az első könyveket, s nagyon hamar szembesültem azzal, hogy bizony, a Hetvenhét magyar népmeséből én már jó sokat ismerek. Olvasóvá váltam. Ez az első, és kihagyhatatlan lépés ahhoz, hogy valaki írni kezdjen.

Másik nagy szerelmem, a színház, a középiskolai évekhez kötődik. Vonzott a függöny, a gong, meg akartam mutatni magamat, játszani akartam. Ehhez persze nem árt, ha az ember energiát fordít a szövegtanulásra is, ám ez nekem nem volt az erősségem. A kötött szövegek béklyóba kötöttek, de improvizálni imádtam. Elég hamar jött az ötlet, hogy majd én írok szövegeket és tanulják meg mások.


–  Egy könyv, egy színdarab megalkotása több részből áll – ki kell találni a történetet, nem árt egy kis kutatómunka, majd végül következhet az írás. Ezekből a fázisokból önnek  melyik okozza a legnagyobb nehézséget s melyik az, amelyikben a legnagyobb örömét leli?  

 

Ugyanaz a legvégén. Elengedni, és azt mondani, kész.

 

Fejezetről fejezetre, jelenetről jelenetre haladva ír, vagy éppen azt a részt veti papírra, amihez éppen kedve van az adott időpontban?

 

Amikor írni kezdek, addigra már élnek bennem a szereplőim, látom, hallom, érzem őket. Hagyom, hogy tegyék a dolgukat, szóval lineárisan haladok.

 

Van olyan személy, akivel megbeszéli még az alkotás folyamatában az addig megírtakat, kérve a véleményét?

 

Nincs. De a mélységes csendben bennem élő énemre odafigyelek, s elég egy apró fejcsóválás, törlök.

 

Egy színdarab szerzőjének mekkora művészi szabadsága van, kiváltképp, ha közismert művészek életét állítja színpadra?

 

Nyilvánvaló életrajzi adatokhoz, eseményekhez soha nem nyúlok, azokat soha nem másítom meg. Viszont ahhoz, hogy valakinek a benső világát, érzékenységét, vívódásait jobban tudjam ábrázolni, megjelenítek néha a valóságban nem létező szereplőt is. A megtörtént és a kitalált elemek arányát mindig patikamérlegen kell kimérni, és a valóság felé billenteni. De ez csak az én véleményem, mások nem biztos, hogy így gondolkodnak.

 

Mennyire van szabadkeze, ha felkérésre ír színdarabot, hogyan tudja érvényesíteni művészi elképzeléseit? Tudja-e önmagát adni?

 

Eddig még mindig szabadkezet kaptam. Természetesen rákérdezek, hogy mi az elképzelés, van-e olyan elem, amit mindenképpen jelenítsek meg, vagy hagyjak el, és ennek mi az oka... Egy biztos, nem vállalok olyan feladatot, amit "favágásnak" érzek, s magam vagyok a fa. Azt mondják, manapság nagy luxus bármire is nemet mondani. Szerintem a mindenre igen válasz a luxus. Kevés ember tud megélni csupán írásból, és én sem vagyok a kevesek között. De ahhoz, hogy önazonos maradjak, szükséges az a nem.

      

A szíve vagy az agya vezeti írás közben?

 

Reményeim szerint mindkettő. Úgy is mondhatnám, tudatosan és tudattalanul is írok. Utóbbi néha csak akkor tűnik fel, mikor átolvasom a szöveget. Felfedezek olyan részleteket, amelyeket egyszerűen csak hagytam, hogy a felszínre bukkanjanak.

 

Amikor dramaturgként dolgozik, az elkészült produkcióra nem mondhatja, hogy az a saját alkotása, hiszen sok esetben változik, alakul az előadás létrejöttének folyamatában, míg az író annak tekintheti művét. Hogyan tudja összeegyeztetni a lelkében, a fejében ezt a két dolgot?

 

Soha nem okozott gondot. Íróként magányos farkas vagyok, dramaturgként abszolút csapatjátékos. Utóbbi esetben két dolog nagyon fontos. Az egyik, hogy a rendezővel, az ő koncepciójával tökéletes összhangban dolgozzak, ráhangolódva a szereplőkre. A másik, hogy tudjam, hol a határ. Szophoklész Szophoklész maradjon, Shakespeare Shakespeare, ne formáljam át se saját képemre és hasonlatosságomra, se máséra, miközben igyekszem a darabot a mai közönséghez közelebb hozni.

 

A saját színdarabjainak egyben a dramaturgja is?

 

Igen.

 

– Mi késztette arra, hogy az írói aktivitás mellett dramaturgi, színdarab írói feladatokat is vállaljon?

 

– Írói aktivitásom sokáig az íróasztalfiókomhoz kötődött. Rádöbbentem, hogy a megmutatni magamat vágya jobban lemeztelenít írásban, mintha színpadon állnék. Néha kihúztam a fiókot, megjelentek verseim, novelláim antológiákban, újságcikkeim magazinokban, de nem volt az igazi. Aztán megláttam egy összművészeti társulat casting felhívását, ahova írókat is vártak. Ez volt a GlobART. Elkezdtünk együtt dolgozni Somogyi Anna társulatvezetővel, aki számomra egy megálmodott alkotótárs lett. Tökéletesen éreztük és értjük egymás rendezői és írói nyelvét. A társulat nagyon tehetséges tagjaival, a színészeken kívül zenészekkel, táncosokkal, képzőművészekkel együtt sok bemutatón, ősbemutatón vagyunk túl. Két saját, a csapattal színre vitt darabomon kívül (Ajtók, MajdNEM) természetes volt, hogy a többi esetében dramaturgként, s ha kellett, dalszövegíróként tevékenykedek, végig részeseként a teljes próbafolyamatnak. Jelenleg szünetet tartunk, de nem sokáig... Valami készül, de erről még nem árulok el többet.

 

Egy színdarab színpadra állítása közös alkotási folyamat, melynek csak egyik része a mű, a dramaturgia, a másik a többi közreműködő, a rendezőtől a súgóig, ennek ellenére a stábbal közösen osztoznak a sikeren és a bukáson. Ez utóbbi előfordulhat annak ellenére is, hogy ön kiváló anyagot tett le. Hogyan éli ezt meg?

 

Azt hiszem, ha egy alkotói folyamat vége bukás, az mindenki bukása. Akkor nincs olyan, hogy de az alapanyag kiváló volt.

 

Ön szerint ki a jó író?

 

– Akinek megjegyzik a nevét.

 

Mi kell ahhoz, hogy az emberek ne felejtsék el, hogy újabb és újabb  írást, színdarabot  várjanak tőle, hogy sorba álljanak a  könyvbemutatókon és akár órákig  várjanak arra a pillanatra, amikor találkozhatnak vele?

 

– Tehetség. Karizma. Szerencse. A jó időben jó helyen lenni képessége. Kapcsolatok.

 

Fontos az ön számára, hogy egyedi legyen?

 

– Egyedi vagyok. Mint minden ember.

 

Milyen gyakran ír? Fontos-e, hogy egy író gyakoroljon, épp úgy, mint a zeneművészek? 

 

Én úgy gondolom, az író mindig gyakorol. Szemlélődik, elemeire bont dolgokat, vagy épp fordítva, összerak. A megfelelő dobozba elzárja az illatokat, a párbeszédfoszlányokat, a fényeket, indulatmorzsákat gyűjt egybe, vagy csupán átöleli a világot. Akinek az a jó, az üljön naponta íróasztal mellé, akinek nem, az ne tegye. Nincs erre recept. Én akkor írok, amikor érzem, hogy most írnom kell. Nem tehetek mást, felszínre akar törni valami.


A határidő nagy úr, a munka finisében hogyan viszonyul környezetéhez, s azok önhöz?

 

Szelíd (töltött)galambból egy másik szárnyas lénnyé változok, hétfejű sárkánnyá. Egyelőre a fejeimet még nem vágta le senki. Többek között azért sem, mert a vacsora ilyenkor is az asztalra kerül.

 

És végül, ön szerint az írás tanulható?  Sokan mondják, hogy arra születni kell, szinte zsigerből jön. Mi erről a véleménye?

 

– Azokkal értek egyet, akik nem hisznek abban, hogy ha abból a bizonyos zsigeriből semmi nincs, attól még jó íróvá válhat valaki. Sajnálatos módon sok egynyári kiadó és önjelölt tanító kelt hiú reményeket fiatalokban és idősebbekben egyaránt. Lehet egy írást javítani, fejleszteni, egy írónak tippeket adni, technikákat mutatni, stb. Egyvalamit nem lehet, felszínre hozni belőle a zsigerit, ha nincs. Ennek ellenére senkit sem beszélnék le az írásról. Csak mielőtt írni kezd valaki, ismerje meg önmagát, mert akkor a világot is ismerni fogja. És olvasson. Sokat.

Tobak Viktória

  

Előző

Tizenhárom év szerelemben...

Következő

Újrakezdés öncsalás nélkül...

Kövess minket!