Eszterhai Katalin, író, újságíró igazán izgalmas hónapokat tudhat maga mögött. Ismét kiadták a Majdnem Esterházy című könyvét, néhány napot követően megjelent legújabb alkotása, a Gondolatok szívnek, léleknek, majd az a megtisztelés érte, hogy életéből monodráma készült, melynek október 12-én volt a bemutatója. Mindezeken túl rendszeresen láthatjuk-hallhatjuk Szemfényező beszélgetések című podcastját dr.Ungvári Lilla szemésszel.

– Nehéz különválasztani a 2017 után ismét megjelent könyvét, a Majdnem Esterházyt és az abból, valamint a Csillag lettél című könyvéből Selmeczi Bea által adaptált és Bereczki Csilla által rendezett monodráma színre vételét.  Mondhatni, egy időben történt a könyv megjelenése és a darab bemutatása. Igazából ez kettős ünnep. Ön mit gondol erről?

– Még most is itt van bennem az a bizsergető öröm, amit akkor éreztem, amikor meghallottam a hírt, hogy újra kiadják a Majdnem Eszterházy könyvemet és nemcsak megjelentetik, de életem egy töredékét színpadra is viszik. Mi ez, ha nem az égiek tündéri ajándéka! Igen, ünnepel a lelkem. Ez a boldogság ahhoz a gyermeki boldogságomhoz hasonlít, amit akkor éreztem, amikor kilencévesen felmásztam a vályogházunk tetejére, álltam egy darabig és csak bámultam a „messzi világot”, majd becsuktam a szememet. Két oldalra kitartottam a karomat, lábujjra emelkedtem és szinte éreztem, ahogy körülölel a szél és a levegőbe emel. Elhittem, amit édesanyám mondott, hogy sas vagyok és tudok repülni. Az az örömérzés azóta sem akar elmúlni, hagyom, hogy velem maradjon, ameddig csak lehet.

Hát ez a hír pontosan ilyen lenyomatot hagyott a lelkemen, szárnyakat rakott rám, magasra röptetőset és dúdolni kezdtem: la-la-la, tudok repülni. Naponta emlékeztetem magam, milyen szerencsés vagyok, mert a valóságtól időtlen emlékeket kaptam. Velem vannak a lelkemben elraktározott diadalok és sérelmek, szerelmek és veszteségek, amelyek egész életre meghatározták hogyan nézzek a világra, mit vegyek észre, mit éljek át, mit írjak meg.  Merthogy az utóbbi években rákaptam az írásra, ami nekem olyan, mint az alkimistáknak az aranycsinálás.

Szeretek írni, másoknak szívből jót kívánni, összekapcsolni a jelent a múlttal, és elhitetni, amit én hiszek, hogy minden szép, csak jól kell tudni nézni. A Majdnem Esterházy és a Csillag lettél könyvem és az ezek alapján készült Majdnem Esterházy monodráma is ezt igazolja, igen, minden szép, csak jól kell tudni nézni.

– Úgy tudom, elég ritka, hogy valós személy életéről készítenek monodrámát. Mit érzett, amikor megtudta, hogy életének egyes fejezeteit színpadon láthatja viszont?

 – Zavartan és boldogan fogadtam a hírt, mert igenis megtisztelő, ugyanakkor kockázatos is, hiszen a könyveimben pőrére vetkőzöm, egész énemet, életem bensőséges rezzenéseit úgy teszem ki a nyilvánosság elé, mint ahogy mások a kis papírcsónakokat az óceán hullámaira, könnyedén, és rábízzák mindenféle szélre, remélve, hogy messze jut. Igaznak hiszem, hogy a könyveimet nem is én, de a lelkem írja. Mesél, szinte könnyíteni akar magán, mondani akar valamit, amiről mások nem mernek, vagy nem tudnak beszélni.  Talán ezért is született meg ez a monodráma, mert ahogy  az alkotók (Selmeczi Bea, Bereczki Csilla és Ballér Bianka) mondták,  az én életem csordultig teli, de sohasem megtört. Történeteim kézen fogják az olvasókat és együtt lépünk be abba a világba, ami az enyém, de akár lehetne az övék is.  Ennél emberibb ajándék nincs…

– A monodráma az ön szokványosnak egyáltalán nem mondható élete történéseit dolgozza fel, fő motívuma az anya-lánya nem könnyű, ám különleges és csodálatos kapcsolata. Erről nem kérdeznék, mert olvassák el könyveit, nézzék meg a darabot. Arra azonban kíváncsi lennék, mit üzen a ma lányainak, hogyan dolgozzák fel a családi traumákat, miként maradjanak pozitív szemléletű, életigenlő, szárnyalni képes emberek?

–  Kívülállónak könnyű azt hinni, hogy gondolkodás nélkül tovább lehet állni, ha valaki rosszul bánik velünk. Könnyű kijelenteni, hogy mi nem tudnánk azt szeretni, aki bánt bennünket. de ez nem így van… Tapasztalatból mondom, attól, hogy valaki bánt bennünket, egyik pillanatról a másikra nem szűnünk meg szeretni. Édesanyám és közém a súlyos buckákat emelt az idő, nehéz volt tudomásul vennem, hogy olyan dolgokért büntet, amiről én nem is tehetek. Én mégis nagyon szerettem és a mai napig is, ha lehetne az, hogy az ember újra születik, ma is csak neki születnék meg.

Nehéz ezt megmagyarázni, miért van bennünk az, hogy azokhoz akarunk leginkább ragaszkodni, akik eltolnak maguktól. De meddig tud egy gyerek vagy egy felnőtt ember arra várni, hogy tudja, szeretve van, hogy fontos, hogy érezze, az élet vele is ékesebb? Mikor teszi félre az önsajnálatot és kezdi kezébe venni az életét? Van, aki gyerekkorában, van, aki soha, mert könnyebb csak hagyni a dolgokat és úszni az árral, belenyugodni a fenyítésbe, a sebzett napok körforgásába. Ma már hiszem, minden rossz, ami velem történt, úgy gondolom, a javamra vált. Javamra vált, mert így akarom érezni, mert nem akarom sajnálni magamat.  Tudom, most aki ezt olvassa, nem biztos, hogy egyetért velem, de én pontosan ettől a „ridegtartástól” lettem erős, és nem zuhantam a semmibe. Meg akartam kapaszkodni a borotvaélbe is, talpon akartam maradni. Élni akartam, fényben fürdeni, mertem álmodni magamnak egy jobb világot és a mai napig is mindent megteszek azért, hogy az álmaim valóra váljanak.

Azt nem állítom, hogy időnként nem rettentem meg a felbukkanó balsejtelmektől: mi fog történni, ha ellentmondok, ha ellenszegülök mások akaratának, A félelem a büntetéstől, nagy úr a lelkünkön. A legtöbben megadjuk magunkat és beletörődünk, hogy nekem ez jutott.  De ez nem jó. El kell köteleznünk magunkat magunkért. Nekem idő kellett ahhoz, hogy a mersz felkapaszkodjon a lelkemből és ne törjön meg a sok-sok fenyítés, megaláztatás.  Szeretném, ha azok, akik keresztülmentek azon a poklon, vagy hasonlón, amin én, nem keserednének bele a múltba. Nem szabad naponta felkaparni a sebeket. Ne akarjunk minden pillanatban szenvedni! Annak semmi értelme. Átéltem, kibírtam, túl vagyok rajta…

Tanuljunk a rosszból is és lépjünk egy lépést előre. Merjünk önmagunk lenni, különben szétszóródunk, elsüllyedünk a mindennapi sérelmeinkben. Tanú vagyok rá, a fogfájást, ha megszűnt, könnyen felejtjük, bezzeg a sértést, a bántalmazást, a megalázást nehéz kiverni a fejünkből, de bármennyire is nehéz, rakjuk félre. Jön az új nap, itt az új nap, álljunk ki a fénybe, piruettezzünk és kiáltsunk fel hangosan: ha törik, ha szakad, ma jó napom lesz! Ne felejtsük, isten nem véletlenül helyezte a szemünket oda, ahol van. Ha azt akarta volna, hogy állandóan hátrafelé nézzünk, bizonyára hátul, a tarkónk felett viselnénk. Fel kell állni magunkért, ne féljünk, legalább próbáljuk meg!  Akárki mondja is, hogy a sorson nem lehet változtatni, ne higgyük el! Semmi nincs kőbe vésve. Bennünk van a teremtő erő, igen, teremthetünk jót és rosszat és tapasztalatból mondom, újrateremthetjük önmagunkat. Legyünk jóba magunkkal és a világgal, építsünk ki kapcsolatokat, tanuljunk meg nemet mondani arra, mi ellen a lelkiismeretünk tiltakozik.

Én sokat köszönhetek a meséknek – a mai napig is rendszeresen olvasok egyet-egyet, mert elhitetik velem, minden az életünkről szól. Egyetlen mese sem ígér gondnélküli életet, de azt igen, hogy minden, ami a világban vagy bennünk rosszul működik megváltoztatható, és amíg az ember él, még mindig történhet valami jó. Tudom én, hogy nem könyörületes a világ. Egészen biztosan nem az, kérlelhetetlen, mint az útjukat járó csillagok, de ne legyünk gyávák, merjünk dönteni. Felejtsük, mit szólnak majd mások. Ha vállaljuk a döntésünket, megjön a bátorságunk is. Igen, a döntésünk vállalása fokozza a bátorságunkat. Fogadjuk meg magunknak, hogy naponta teszünk magunkért. És ez a kulcs a jobb napokhoz. Igen, a fontos dolgokat nem lehet kicsit csinálni. Nem lehet kicsit meghalni, kicsit fogat húzatni, kicsit várandósnak lenni. Ne egyezzünk ki a félutakkal, a félmegoldásokkal. A fogadalmunk ne csupán kimondott néhány szó legyen, hanem szerződés magunkkal, sőt annál is több, egy eskü, ami olyan erős motiváló erő, aminek a segítségével életigenlő, szárnyalni képes emberekké válhatunk.

 – A színpadon egy fiatal, tehetséges színésznő, Ballér Bianca formálja meg az ön alakját. Milyen érzés volt egy másik személy hangján hallani saját mondatait?

– Leírhatatlan az élmény. Viszontláttam magamat, édesanyámat. A lelkem sírt, zokogott, ünnepelt, mintha zsoltáros ének szólt volna bennem. Ballér Bianka színművésznő mindent, jót, rosszat, amit gyerekként átéltem, úgy idézett fel, hogy elhittem, hallottam anyám szívverését, tam-ta tam… tam-ta-tam…, minden mozdulat, minden  szava a szívembe talált. Úgy éreztem, mintha bensőmben átszakadt volna egy gát. Megcsaptak a messzi illatok, a távoli akkordok, a fájó, megbánásokkal tarkított örömök. Hiszem, nemcsak nekem volt élmény a Majdnem Esterházy monodráma, de a nézők is valami olyan élményt élhettek meg, amit nehezen felejtenek.

– Az elején említettem, hogy megjelent új könyve, a Gondolatok szívnek, léleknek. Mondana pár mondatot a könyv tartalmáról, vajon kiknek ajánlja? 

– Hiszem, hogy van ebben a könyvben valami, ami a mindennapjainkból már hiányzik: talán a varázserő. Igen, olyasmi. Valami szép varázserő, mert elhiteti velünk, hogy többek vagyunk attól, mint amit feltételezünk magunkról. A Gondolatok szívnek, léleknek könyvem afféle visszanéző, rákérdező vallomások, töprengések egymásutánja, amelyek segítenek látni, bátor arcot ölteni és kimozdíthatnak bennünket abból a céltalanságból, ami időnként erőt vesz rajtunk és merünk változtatni azon, ami nem jó nekünk.

Esténként gyakran kiállok a kertünkbe, bámészkodom, és csodálkozom, ahogy az árnyak és a fények valószerűtlenül lebegnek és a tekintetem magába szívja az egész égboltot. Ilyenkor csak annyit mondok: Varázslat! Igen, nekem minden olyan, mintha gyémánttal hintenék be. A csillagok több milliárd évesek, lehet, hogy már nem is léteznek, de a fényük még utazik az időben. Ebben a ragyogásban kezdek kitárulkozni, úgy, mint a kertünk béli páfrány a bodros leveleivel, gondolatban én is utazom, megidézem az örömöket, a sötétségben felparázsló fényeket, fonom, csomózom, szövöm sorsom szőnyegét, és virtuális sétára hívom az olvasókat. Ami megformálódik bennem, nekik adom, hogy együtt rezdüljenek velem, hogy együtt dobbanjon a szívünk.  

Ebben a könyvemben is arra biztatok mindenkit, ne várjunk arra, hogy valaki majd csak megoldja az életünket. A saját világunkat mi magunk rendezzük be, rakjunk bele fényeket, bűvöletet, sírást, kacagást, csendet, szerelmet, mert csak így tudunk felülemelkedni a gondokon, csak így tudjuk tiszteletben tartani igazi énünket. És, hogy kinek ajánlom a könyvemet? Mindenkinek, de leginkább azoknak, aki az életre kötelezték el magukat.

– Végül néhány mondat erejéig említsük meg podcastját, melynek apropója az Akaratunk gyógyereje című könyve volt. Hogy jött az ötlet, milyen témákat dolgoznak fel dr. Ungvári Lillával?

– Az Akaratunk gyógyereje könyvem először 2016-ban jelent meg, és egy csapásra a sikerlista élére került. Azóta is tart a láz, már évek óta angol nyelven is olvashatja a világ és 2023-ban sokak örömére új kiadásban, magyar nyelven ismét a boltokba került. Ebben a könyvemben saját küzdelmemet írtam le, lépésről lépésre beszámoltam arról, hogyan küzdöttem meg a sötétség angyalával és mit tettem azért, hogy a fény újra visszaköltözzön a szemembe.  Ez egy önismereti könyv. Minden kiáltásom, szánalmas önsajnálatom, halálvágyam, élni akarásom, a gyógyulásba vetett töretlen hitem és az elnyert siker, ott van a könyvemben.

Erre figyelt fel Dr. Ungváry Lilla szemészorvos, látástréner, szemészeti tanácsadó, aki – anélkül, hogy személyesen ismertük volna egymást – gyakran hivatkozott a könyvemre és ajánlotta azoknak, aki keresték a gyógyulást. Az kapcsolt igazán össze bennünket, hogy mindketten ugyanazt valljuk: ott kezdődik a gyógyulás vagy a látás javulása, ha valaki teljes szívével elhiszi, hogy ez lehetséges. Az első találkozásom Lillával olyan volt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Összekapcsolódtunk, mint patent a ruhán, és mindketten szerettük volna, ha minél több emberhez eljuthatna az a meggyőződésünk, hogy a látás nemcsak a szemünkről szól, hanem az egész testünkről, a lelkünkről, a gondolkodásmódunkról, az életmódunkról, a rendszerességről, az álmainkról, a színekről, az ennivalóról és minden másról, ami körülvesz bennünket.

Számomra megtisztelő, hogy Lillával beszélgethetek. (You Tube csatorna: Szemfényező beszélgetések Eszterhai Katalinnal – a szerk.). Ma már úgy is mondhatnám, közösen, mint a mesebeli kőlevesbe, mi is mindketten belerakjuk a legjobbunkat, megosztjuk azokat a megfigyeléseinket, tanulmányainkat, tapasztalatainkat, amelyek elősegíthetik, hogy a látásunk jobb legyen. Hiszem, hogy ezek a beszélgetések azért fontosak, mert biztatást adunk, kinyitunk egy ajtót azok előtt, akik látásgondokkal küzdenek, és ezen az ajtón belépve “ látni” fogják, hogy a legújabb orvosi módszerek mellett ott vannak régi, sokak által nem ismert, de bevált módszerek is, és a kettőt ötvözve van remény arra, hogy akár hány évesek is vagyunk, megújulhat a látásunk.  

Tobak Viktória