Picit fából vaskarikának tűnhet az interjú címének állítása, de Tóth Gábor Ákos könyvheti regénye, a Parti sétány olyan élmény, mint amikor felforrósodva begázolsz a vízbe, és váratlanul nyakon csap egy hullám. Először berzenkedsz, de titkon már várod a következőt…

– Ez a hatodik kötete az Édesvízi mediterrán sorozatnak, és ezúttal is több szálon fut a cselekmény: van benne izgalmas oknyomozás, a szereplők jókat esznek-isznak, kihajóznak a környező szigetekre, miközben összekuszálódott családi szálakat bogozgatnak, mi pedig jólesően elmerülünk a horvát életérzésben. Apropó, miért éppen Horvátország? Nem lett volna kézenfekvőbb spanyol vagy olasz helyszín? Más alkotók, mint például Náray Tamás vagy a Péterfy íróházaspár anno pont ezekbe a mediterrán régiókba távoztak és azóta is ott alkotnak.

– A horvátországi helyszín választás egy nagyon is kézenfekvő felismerés eredménye: a sokszor felemlegetett magyar invázióban szerintem az is jócskán benne van, hogy legalább egy nyaralásnyi időre szeretnénk magunkat olyannak látni, mint amilyenek a déli szomszédaink. Mert talán ilyenek voltunk mi is valamikor. Pozitív gondolkodású, kicsit léha, de alapvetően jóindulatú és jókedvű társaság. És valóban büszke hazafiak – igen, van, ahol ezt a fogalmat még nem silányították rommá.

– Tényleg szerethető figurák, nekem személyes kedvencem Kovačić doktor, aki bár megtapasztalta a délszláv háború poklát, később megtalálta létezése értelmét: segíteni másokon.

– A Parti sétány-t egyfelől az Édesvízi mediterrán sorozatom befejező, lezáró részének szánom, ugyanakkor önálló olvasmányként is megállja a helyét, mint általam preferált műfajú élményregény. Nyilván furcsa a szerző szájából, de sok tekintetben ez egy szép, emberséges és bölcs könyv – és persze közben humoros és ironikus. És valóban, a sok komikus helyzet, a regényt átszövő életigenlő humor „hitelesítésére" lett kitalálva az ő karaktere, egy rezonőr, akitől a kritikát is mindenki elfogadja. De persze megjelennek a kedvesen életveszélyes helyiek, az overtourism-ba beleőszülő polgármester, a pletykálkodó, bingó és kocsma bajnok brit vén trógerek és még sokan mások az Adria "szerelmesei" közül… Alakulhatna is minden idilli módon, de persze az élet átrendezi a sorokat és a sorsokat…

– A könyv alcíme: A búcsú. Ami azért, valljuk meg, általában egy szomorú esemény.

– Ha most egy életvezetési könyv szerzője lennék, nyilván azt mondanám, hogy valaminek a vége mindig magában rejti egy új kezdet lehetőségét. Ami igaz is, ám esetemben összetettebb a dolog. Igen, valahogy be kellett már fejezni ezt a sorozatot, noha mindig az olvasók követelték ki a folytatást, és élmény is akadt bőven, csak éppen közben a világ megváltozott. Az Édesvízi mediterrán a maga nemében úttörő „tett" volt, de aztán elárasztották a piacot mindenféle édes-véres „balatoni" regények, ahol a tó immár csak bio díszlet, tárgyiasított kellék volt… gondolom, érthető, hogy erre a hullámra már nem ülnék fel. Életrajzi párhuzam akad bőven, hiszen a sorozat abból az élményből született, amikor pestiként a nyarakat Balatonszepezden töltöttük. Aztán leköltöztünk Füredre, remélvén, hogy ez egy olyan buborék, aminek falán megszűrve jönnek csak be azok az iszonyatos problémák, amik az országot, egy megosztott társadalmat feszítik. Ám ahogy leköltöztünk, Füred a NER kedvenc befektetési célpontja lett, szóval foszlóban a szép álmok. De amíg a hőseimnek van bátorságuk és lehetőségük a váltásra, nekünk nincs, szóval marad a fantázia, a regényírás. Amibe belefér elvágyódás, honvágy, emlékek felidézése, illetve törlése, kapálózás és elfogadás az öregedéssel kapcsolatban, az érdeklődés folyamatos trenírozása a külvilág dolgait illetően.

– És a hit abban, hogy ez nem a végső állomás, csak egy szusszanásnyi pihenő…

– Valamiben hinni kell. A híres komikus, Groucho Marx mondta: „Ezek az elveim. Ha nem felelnek meg, vannak más elveim is.” De félretéve a tréfát: hogy mi készteti hőseimet a költözésre? Hát biztos nem a gazdasági kényszer, mert e tekintetben sikeresek, kerek a történetük. Akkor egyszerűen csak az önmegvalósítás vágya? A hogyan éljük túl az öregedést egy újabb receptúrája? Ahhoz nem kell felrúgni mindent, ha megteheti valaki, akár a világot is körbe utazhatja. Netán jódolgukban már nem tudják, miféle őrültséget találjanak ki? Sajnos ennél sokkal prózaibb az ok. Húsz évvel ezelőtt egy másik kultúrkörből érkeztek egy kvázi egzotikus országba, ahol hosszú idő és sok munka árán sikerült beilleszkedniük, s már nem számítottak gyüttmentnek. Aztán miközben a balatoni mikroklímájuk közelített az ideális felé, egyre gyakrabban vetült az életükre egy árnyék, a társadalom egészét átjáró korrupció árnyéka, az ország sodródása azon idők felé, ami elől Oaks papája anno 56-ban elmenekült… Gyanakvás, rosszkedv kezdett eluralkodni választott hazájukban, ahol állandóan azt méricskélik, ki a nagyobb hazafi, ki magyarabb a magyarnál. Egyszer csak kipukkadt a rózsaszín lufi, a valóság behatolt a buborék életükbe. Az ugye sokat elárul egy ország helyzetéről, ha már idősek is feladják az otthonukat és máshol telepednek le. „A hátralévő éveimet szeretném egészségben és nyugalomban eltölteni" szokták mondani. Leginkább Spanyolország a célállomás, olvashatunk róla, hogy nem is kell különösebben tehetősnek lenni, s még a honvágy is kikapcsolható, olyan léptékű magyar közösségek élnek ott.

– Mindenki ugyebár nem mehet el az országból, de azért csak van remény, esetleg pozitív üzenet a történetben.

– Ahogy eddigi regényeimben is, az elfogadás, a tolerancia nehéz terepén bukdácsoló szereplők esendőségükben sok tanulságot és szerethetőséget is hordoznak magukban – amikor pedig a botlásaikon nevetünk, lényegében magunkat nevetjük ki. Ha fene nagy nemzeti öntudatunkban ez utóbbi képesség visszatérne, mindenkinek sokkal jobb lenne. Ha elfogadjuk, miként a történet szereplői is, hogy nem vagyunk és soha nem is leszünk tökéletesek, már tettünk egy lépést pozitív irányba.

Nagy Emilia