Szemerédi Bernadett színművésznő egy vajdasági kis faluból származik, Hódegyházáról. Ott töltötte felejthetetlen gyermekéveit, onnan költözött Szegedre, hogy tanulmányait művészeti középiskolában végezhesse, majd Budapestre, ahol a Pesti Magyar Színiakadémia növendéke, sok évvel később a Színház- és Filmművészeti Egyetem drámainstruktor-színjátékos hallgatója lett. A közönség szeretetét, tapsban kifejezett háláját az Udvari Kamaraszínházban, a Kazán István Kamaraszínházban, a Rock- és Musical Színházban, a szarvasi Cervinus Teátrumban, az Itt és Most Társulatban, a GlobART összművészeti csapatában, valamint a Madách Színházban tapasztalhatta meg. Jelenleg a Déryné Program társulatának tagja.

– Azt hiszem, elárulhatjuk az olvasóknak, régi ismerősök vagyunk, a sors ajándékaként korábban alkotótársak lehettünk. Emlékszem, meséltél arról, hogy amikor édesanyád kicsi gyerekként elküldött valami feladattal a faluba, mindig hosszúra nyúlt az út, mert közben daloltál, verseltél a falubelieknek. Már akkor tudtad, hogy a színház a te világod?

– Valami biztosan ott bizsergett az ereimben, de szerintem csak sütkéreztem a rám szegeződő elismerő tekintetekben. A szüleim szerint soha be nem állt a szám, énekeltem, versikéket költöttem. Édesapám hegedűjének hangja delejesen vonzott, így viszonylag korán eldöntöttem, hegedűművész leszek. Summa summarum: tizennyolc éves koromig megszállottan zenéltem, muzsikusnak készültem.

– A zenész múlt megkönnyíti a színész életét?

– Az enyémet mindenképp átszínezte, megnyitva a kapukat az összművészetiség irányába. Alázatra és teherbírásra nevelt, szemlélődő, elemző magatartásra, miközben hatalmas adu volt a kezemben egy-egy színházi meghallgatás során. Ennek a múltnak köszönhetek megannyi értékes zenés színházi feladatot. Mindig izgalmas számomra, ha a hegedű többletjelentéssel bír egy előadásban, ugyanakkor meg tud viselni, ha színházi közegben visszaélnek ezzel a készségemmel, és egy eldugott sarokban „alkalmazott hegedülésre” kényszerítenek, hiszen elsősorban színészként tekintek magamra, aki tud és szeret hegedűn játszani, nem pedig fordítva.

– Mit jelent számodra ma a színház? Ugyanazt, amit akkor, amikor elindultál ezen az úton?

 – Az a hév, az az elszántság, az a maximalizmus, ami a pályám kezdetén jellemzett, még most is bennem lüktet, sőt, az őszinte rácsodálkozás, a jóhiszeműség és sok esetben a naivitás is. A munkáimba nagy lendülettel, odaadással és felkészültséggel vetem bele magam. De talán már nem oly' forrófejűen, inkább bölcsebben és engedékenyebben, mint korábban. Hiszek a csapatjáték erejében, szeretem, ha egy rendező határozott, de alkotótársnak tekint, ha bízik a képességeimben. Ugyanakkor a „parttalan próbatermi demokrácia” meg tud őrjíteni – nálam a végszó mindig a rendezőé. Mi változott? Talán az illúziók közötti lebegésből időközben lehuppantam a valóság talajára. A színházi közeg sosem volt ennyire megosztott, ennyire elcsigázott. Színész színésznek, művész művésznek farkasa lett. Ez elkeserít, nyomaszt, feszít belülről. Keresem a helyem, a létjogosultságom, a színészi igazságom ebben a kavargó masszában. Minden felgyorsult, minél kisebb ellenállással, minél rövidebb idő alatt készülnek produkciók, s mindeközben a léleknek nincs ideje alámerülni, töltekezni az alkotófolyamatban.

– Zaklatott világban élünk, kevés a lelki kapaszkodó. Tud-e a színház még utat mutatni az embereknek?

– Kell, hogy tudjon. Enélkül az egésznek nincs semmi értelme.

– Vannak színészek, akik hamar a közönség kedvenceivé válnak. Mit gondolsz erről?

 – A legfontosabb az a megmagyarázhatatlan kémia színész és néző között. De ahhoz, hogy a művészetünk eljusson a közönséghez, hogy létrejöhessen az a kivételes találkozás, melynek során egy színész belophatja magát a közönség szívébe, az kell, hogy lehetőséget, teret, reflektorfényt kapjon. Sok tehetség marad az ismeretlenség homályában, pedig képességei nagy szerepekre, országos hírnévre predesztinálnák. Ugyanakkor csodálattal figyelem azokat, akik kemény, alázatos, értékteremtő munkával küzdötték fel magukat a népszerűség csúcsára, megőrizve egyszerűségüket.

– Neked milyen a közönséggel való viszonyod?

– Szeretem azokat a produkciókat, amelyek megnyitják azt a bizonyos negyedik falat, ahol a közönség még elevenebb formálója az előadásnak. Szeretem, ha meg kell dolgozni a nézők kegyeiért, szeretem, ha szinte tapintani lehet a reakcióikat. Mindig jó érzéssel tölt el, ha egy-egy előadás után érkezik egy kedves üzenet, ha valahová miattam jönnek. Kíváncsi vagyok minden visszacsatolásra, a negatívakra is. Hiszem, hogy minden a fejlődésemet szolgálja.

– Sokan úgy gondolják, felületesebbé váltak a nézők, fáradtabbak a hétköznapi problémáktól, mindent el kell magyarázni, meg kell mutatni a színpadon. Mások viszont azt vallják, érzékenyebbé vált a közönség.

– Többet játszom vidéken vagy a külhonban, így erről tudok nyilatkozni. Elképesztő szomjúságot tapasztalok az előadások iránt. Sokszor fordulok meg olyan helyszíneken, ahol még soha nem vagy sok-sok évvel ezelőtt tartottak színialkalmakat. Előfordul, hogy a művelődési ház ajtaja nekünk nyílik meg évtizedek után, vagy játszóhely híján rögtönöznek egyet szabadtéren. Kiöltöznek, sütnek-főznek egy messziről jött társulat tiszteletére. A színház közösségi élmény, megtartó erő is, és ezt a megfelelés mókuskerekében hajlamosak vagyunk elfelejteni.

– Voltál szabadúszó, voltál társulati tag. Mekkora változást jelentett ehhez képest a Déryné Program?

– Bár mindig is hatalmas volt bennem a művészi szabadságvágy, ugyanilyen erősen pulzált bennem egy társulathoz való tartozás igénye is, amely védőháló, biztos fogódzó lehet. Nem mellesleg, ha egy felkérés nemcsak engem érint, hanem a férjemet is, arra érdemes igent mondani. Mindemellett hittem a Déryné Program által megálmodott vízióban (szabadúszó éveim alatt bebarangoltam a határon túli magyar lakta területek megannyi kisebb és nagyobb települését), ezért is csatlakoztam. 

– A Dérynében nagyon szép szerepeket kaptál. Melyik a legemlékezetesebb?

– Minden szerep hozzám adott valamit, még a legkisebbek is. De A falu rossza Finum Rózsija, a Déryné ifjasszony grófnéja, a lány a Gellérthegyi álmokból vagy a Lovagias ügy nagymamája egy-egy emlékezetes színfolt a  színészi palettámon.

– Férjed, Széplaky Géza is a Déryné tagja. Könnyíti vagy nehezíti ez számotokra a próbafolyamatot?

– Nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Kapcsolatunk hajnalán ezt nagy előszeretettel fordították a rendezők a színházi produkciók előnyére, megannyi ütős párost alakíthattunk. A Dérynében – egyelőre – még nem ismerték fel a duónkban rejlő potenciált, de bízom benne, egyszer még az anyaszínházunknál is közvetlen partnerek lehetünk a színpadon. Egymás legnagyobb csodálói és kritikusai vagyunk, kíváncsian figyeljük és segítjük a másik létezését, és jobban felvillanyoz annak sikere, lelomboz a kudarca, mint a sajátunk.

– A Szólongatás című monodrámádban sok nő fájdalmát, hihetetlen küzdőképességét, erejét mutatod meg. Hogyan született meg ez a darab?

 – Régóta érlelődött bennem ennek az előadásnak a gondolata, végül a Színműre készítendő diplomamunka „kényszere” adta a végső löketet. Személyes érintettségem volt a legfőbb motiváció, de a szakdolgozatomhoz a gyermektelenség problematikájának kortárs színpadi lenyomatai után kutatva azt tapasztaltam, erről a „szürke zónáról” még ma sem merünk kellő őszinteséggel beszélni – a világot jelentő deszkákon sem. Napjainkban nincs olyan, akinek ne lenne fogantatási nehézségekkel küzdő az ismerősei körében. A meddőség némaságra kárhoztatott jelensége teljes társadalmunkat érinti. A Szólongatás egy anyaságról ábrándozó nő lelki evolúciója, ahogyan a vágy megfogalmazásától eljut az élet sopánkodás nélküli befogadásáig, oldódva az őt körülvevő pillanatnyiságban – akár fájdalmas, akár örömteli. Részemről ez az előadás izzó felkiáltás, tanúvallomás, melynek személyességében és egyediségében is univerzálisnak kell lennie anélkül, hogy rangsorolná a meddőség okozta traumákat, fájdalmakat, veszteségeket.

– Jelenleg életed legcsodálatosabb szerepét kaptad meg, gyermeked született. Mi az, amit vállalni tudsz egy kicsi gyerek mellett? 

– Egyelőre csak havi két-három alkalommal kacsintgatok a reflektorfény felé, olyan időpontokban, amikor a férjem is ráér. A monodrámáimat újraélesztettem, egy-egy rövid fellépés is belefér, de csakis úgy, ha a családom is elkísérhet, és nem csúszunk bele az éjszakába – amíg én színpadon vagyok, addig a kislányom az apukájával játszik az öltözőben (vagy békésen átalussza a műsoraimat). Leírhatatlanul büszke vagyok és hálás, hogy mindezt hármasban élhetjük meg.

– A Psyché és Nárcisz szép elismerést hozott számodra, pár éve a Kaleidoszkóp Versfesztiválon a Legjobb előadás különdíját érdemelted ki. Jól érzem, hogy ez az előadás az egyik nagy kedvenced?

 – Lónyay Erzsébet (Psyché) alakja már az érettségi óta kerget engem – vagy inkább én őt. Végül a pandémia idején, amikor egy hangoskönyvhöz kellett megszólaltatnom a Tarantellát, a férjem vetette fel, miért nem készítek belőle monodrámát. Kaj Ádám személyében pedig olyan rendezőt találtam, akivel Weöres Sándor fiktív költőnője szintén régóta kacérkodott.

– Miikor és hol láthatunk legközelebb?

 – November 19-én 19 órakor a Ráday utcai Kettőspont Színházban több mint egy év „némaság” után újra felhangzik a Szólongatás. Aki szívesen ülne fel velem erre az érzelmi hullámvasútra, azt izgatottan és nagy szeretettel várom!

Pivarnyik Anikó