TÓTH GÁBOR ÁKOS eddig megjelent 24 kötetéből kiemelkedik az Édesvízi mediterrán sorozat, mellyel a balatoni élmény regény műfajának megteremtője lett. A sorozat befejező, 5. részét, a Parti sétány-t júniusban már kezükben tarthatják azok, akik továbbra is kíváncsiak a hatvan pluszos kanadai-magyar házaspár újabb kalandjaira. Kedvcsinálónak egy rövid részlet a könyvből.

Részlet a könyvből:

Akkor

Kezdetben még volt némi lelkifurdalásunk Bodza miatt, és persze tartottunk attól is, hogy elpártol tőlünk az évente visszatérő vendégkör macerásabb fele. Szóval naponta hívtuk a lányunkat a hírekért, s aggodalmas képpel vizslattuk a vonásait a videócset alatt, hogy miként tartja magát a mi egyetlenünk. De aztán amint megnyugtattuk a lelkiismeretünket, önző módon már is loholtunk Annáék és az újabb felhőtlen élmények után.

Hát igen, az ember néha úgy viselkedik, mint a Reszkessetek betörők főszereplője, amikor a családi franciaágyon ugrálva azt kiabálja: Szabad vagyok, szabad vagyok!

- Mintha magunkat látnám fiatalon – mondogatta Francoise. - Ebben a korban minden a csúcsok fanatikus meghódításáról szól, de csak azért, hogy aztán egész életünkben arról beszélhessünk, amit elértünk. Az, hogy miként, senkit nem érdekel. Pedig titkok nélkül az egész mit sem ér.

- Mesélj a titokról – nógattam ilyenkor -, elvégre te vagy az írónő.

De rendre csak elviccelte a dolgot. Mondjuk, az én érdeklődésem sem volt őszinte. Azokban a napokban az élő bejelentkezéseinkre nyugodtan kiírhattuk volna címkének, hogy Carpe diem!

Emlékszem, amikor Bodza meglátta mögöttünk a Sirenen lelkesen neki integető Woody Harrelsont és Matthew McConaughey-t, szabályszerűen visított a gyönyörtől: "Azt a kurva… ezt nem hiszem el!" hörögte "Ez nagggyon állat, tudjátok?"

- Tudjuk – válaszoltam pöffeszkedve -, de Petar azt mondja, ha átugrunk Dubrovnikba, jó eséllyel Beyoncéval is összefuthatunk.

- Jaj, apa, engem nem az érdekel, hogy kik ők, és híresek, azt konkrétan leszarom! De a Matthew könyve, az egy varázslat. Gondolom, nem is hallottatok róla.

Közben kaptunk oldalról egy nagyobb hullámot, mire Francoise valósággal berepült a képbe.

- Szia, drágaságom, annyira, de annyira hiányzol… képzeld, az egész hajón csak fiúk vannak!

- Képzelem – morgott Bodza.

- Na, és milyen könyvről van szó? – rögzítette magát nőm a telefon kamerájának fókuszában.

- A Zöldlámpa – válaszolt fanyarul Bodza. – Arról szól, hogyan stresszeljek kevesebbet. Hogyan érezzem jól magam. Hogyan bántsam kevésbé az embereket. Hogyan bántsanak engem kevésbé. Hogyan legyek jó ember.

- "Ha az ember tudja, hogyan és mikor boldoguljon az élet kihívásaival – hogyan viszonyuljon relatívan az elkerülhetetlenhez –, akkor élvezheti a sikernek azt az állapotát, amit úgy nevezek, elkapni a zöldlámpát” – citálta büszkén Francoise kis kacajokkal kísérve, amit az addig elfogyasztott pezsgőnek tulajdonítok -, nehogy azt hidd, kicsim, hogy a mi korunkban már immunisok vagyunk a nálunk fiatalabbak okosságaira.

- De azok vagyunk – recsegtem közbe savanyúan -, hány éves is ez a ti közös amcsi idolotok?

- Ötvenhárom – válaszolták kórusban, mintha ennek ismerete magától értetődő volna. Volt egy sejtésem, hogy a másik, kevésbé dekoratív pacák életrajzáról persze fogalmuk sincs.

- Lenyűgöző – morogtam, és átadtam a telefont Francoise-nak, hogy végre egy újabb rakiért folyamodhassak Petarnál. Pechemre ezzel bekerültem a mobil látóterébe, mire máris jött az inkvizitor hangja a távolból: "Apa iszik?" Szerencsére Francoise megvédett, és terelésül odatolta a kamerát a szélesen vigyorgó Petar orra elé, aki hibátlan angolsággal közölte, hogy mindenki jól van, és most jól megisszuk az aperitifet, aztán szépen kikötünk egy kis öbölben, ahol majd piknikezünk egy jót.

- Remélem, a sofőr nem vedel – grimaszolt Bodza és a lelkünkre kötötte, hogy derítsük ki, igazak e a hírek, miszerint híres útitársaink nemrég szembesültek azzal, hogy esetleg testvérek.

- Van, akinek csak úgy lepottyan az égből egy tesó, de nekem ez sem jött össze – zárta a mondandóját, csak hogy ne érezzük annyira jól magunkat.

Tudtuk jól, hogy ez örök szívfájdalma marad – mármint, hogy nem hoztunk össze neki egy öcsikét, vagy hugicát -, és hiába magyaráztuk, hogy már nála is necces volt, hogy az unokánknak nézik, ennek ellenére amikor csak tehette, érzékeltette velünk bűnös mulasztásunkat.

Egyébként ez volt az egyetlen videó, amin házigazdánk szerepelt, és mi azóta is ezt vesszük elő, ha a mosolygós, napbarnított, látszólag ereje teljében lévő Petart akarjuk látni Annával. Hosszú, hullámos, szőke (!) tincsei lobognak a szélben, amint ügyesen bekormányozza a Sirent egy kies kis öbölbe és azt kiáltja a lányunknak, hogy "Budi sretan!"

Légy boldog! - és ezt pont ő mondja…

Mondjuk, rólunk is ordított, hogy tetőtől talpig boldogok vagyunk. Woody és Matthew imádták Petart, akire mi is annyira büszkék voltunk, mintha legalább is egy nagyra becsült családtagunkról lett volna szó.

Az apró sziget, ahol lehorgonyoztunk, nemcsak gyönyörű partjáról, hanem természeti és történelmi értékeiről is híres. Az öböl búvárkodásra is tökéletesen alkalmas, mivel a történelmi emlékek nemcsak a víz felett, hanem alatta is rejtőznek: a mélyben hajóroncsok és titkos kincsek nyomába eredhetünk, ahol olyan érzésünk támadhat, mintha egy víz alatti múzeumba kerültünk volna. A telefont viszont el is áshattuk volna a parti homokban, mert a szigeten nemhogy WiFi-t, térerőt sem találtunk.

Magyarán semmi akadálya nem volt, hogy végeláthatatlan beszélgetést folytassunk az élet dolgairól és a horvát néplélekről – miközben komótosan "bőr alá tettük" az Anna által összecsomagolt piknik kosár tartalmát.

Volt ott finom soparnik, ami egy sós töltelékkel készített lepényféleség - ezt hagyományosan egyszerű tésztából sütik, mángold levéllel és olajbogyóval, esetleg fügével töltik. Ezen túl jófajta pršut (sonka), citromlében és borecetben pácolt szardella, omlós fehér kenyérrel, és szarvasgombás sajtok egészítették ki a kínálatot.

Természetesen Francoise vitte a prímet, megadva a társalgás alaphangját – méghozzá a horvát férfiakról.

- Az itteni pacákok akkor beszélnek, ha van mondanivalójuk. És nem röhigcsélnek kappanhangon minden lényegtelen balfaszságon, mint a magyarok. Ezek vitatkoznak, nem pedig megölni akarják a másikat.

A diagnózis mindenkinek tetszett, ahogy a rubinvörös Dingac is, amit a Siren orrából elővarázsolt palackokból öntözgetett Petar.

- Az egyszerű, de kiegyensúlyozott élet nálam mindent visz, kezdve az étkezésektől a félórás kávészüneteken át a mindennapi sétákig – ízlelgette a borát Woody. – Mondjuk, azt még meg kell szoknom, hogy ha megbeszélünk 11-re egy találkozót, az nem azt jelenti, hogy pontban 11-kor találkozunk, hanem abba belefér az is, hogy délben.

Felcsattanó röhögéssel honoráltuk a találó észrevételt. A sárgás sziklafalak az öböl karéjában lelkesen visszhangozták viháncolásunkat.

- Az emberek nagyságrendekkel nyugodtabbak az átlagnál. Mindenki előzékeny, mindenki kedves, és próbál segíteni a másiknak, a szomszédok is ránézek egymásra – csatlakozott Matthew.

Tévedtem volna, hogy valami árnyat láttam átsuhanni kormányosunk arcán? Kis idő múlva aztán kibökte:

- Visszatérve a férfiakra… nálunk igen fontos a tisztelet.

Fanyarul elnevette magát: - Nálunk az apák igazi hősök.

- Nálunk meg ha nem azok, akkor csinálnak belőlük – morogtam.

Elmeséltem, hányszor találták meg apámat Kanadában az 56-os magyar közösségek, hogy lépjen a soraik közé. Amikor elhajtotta őket, elkezdték mocskolni.

A két amerikai jelentőségteljesen egymásra pillantott.

- Talán olvastátok a hírekben – sóhajtott nagyot a hideg kék szemű Woody -, hogy véletlenül kiderült, Matt édesanyja ismerte apámat. Mivel nagyon hasonítunk egymásra, felvetődött, hogy akár testvérek is lehetünk, amit egy DNS-teszt dönthet el.

- Megpróbáltuk kideríteni, mit is jelenthetett ez az "ismerte" – grimaszolt a barátja - osztottunk-szoroztunk, és rá kellett jönnünk, hogy Woody apukája épp katonai szabadságon volt, amikor az én szüleim másodszor váltak. Aztán előkerült néhány számla egy nyugat-texasi helyről, ahol elképzelhető, hogy alkalom nyílt néhány ismerkedős pillanatra.

- Én szeretnénk elmenni egy DNS-tesztre, de Matt számára ez sokkal nagyobb jelentőséggel bír. Mármint úgy érzi, hogy ezzel elveszítené az apját. Magam részéről úgy gondolom, hogy ez nem így van, csak egy másik apát és testvért kap.

- Attól tartok, kiderül, hogy 53 évig más férfit hittem az apámnak – ráncolta a homlokát Matt.

Talán olvasgasd a könyvedet, gondoltam némi kárörvendéssel, de azonmód el is szégyelltem magam. "Te annyira magyar lettél, fiam" jutottak eszembe apám utolsó szavai. "Nem kéne elfelejtened, honnan jöttél."

Ezután még sokáig beszélgettünk családról, egymás ellen elkövetett bűnökről, megbánásról, egészen addig, míg szolidaritásból az időjárás is elkomorult. "Bora" formálta a szót inkább csak magának a "kapitány", majd elrendelte a vízre szállást. Igazából csak akkor tűnt fel, hogy az örökké csacsogó Francoise jó ideje már meg sem szólalt. Láttam rajta, hogy erősen töri a fejét valamin. Azt szokta mondani ilyenkor, hogy fejben ír, de ki hiszi ezt el?