Tóth Gábor Ákos (1955, Budapest) író, újságíró 1990-ben robbant be az irodalmi köztudatba Nyúltrapp című regényével. Pályája során számos műfajban kipróbálta magát a rádiójátéktól kezdve hétköznapi pszichológiai munkákon át a balatoni élményregényekig – 24 megjelent kötet után ezzel a kisprózával tér vissza kedvenc műfajához.

Részlet a Törik, nem hajlik című regényből – megjelenik szeptember 12-én a Kalligram Kiadó gondozásában

Kettő

Nem mondom, hogy nem voltak előjelek. De hát, sejtettük, hogy az életed ezen szakasza semelyikünk számára nem lesz könnyű. A kortársaid jórészt túl voltak a nagyobb zökkenőkön, amiket szelíd távolságtartással szemléltél – úgy is mondhatjuk, bizonyos értetlenséggel, mint aki azt mondja: na, ez meg mire volt jó. Hozzájuk képest elfoglaltnak tűntél, mint aki nem ér rá ilyen sehova nem vezető kitérőkre. Mintha mindig kicsit nagyobb perspektívák tükrében szemlélted volna a vergődésüket a nagy útkeresésben, s ebből a látószögből nem is ért fel hozzád a fájdalmuk. Annyira magabiztos voltál, annyira más, mint ők, hogy nem is próbálkoztak megértetni veled, mi zajlik bennük.

Talán ez a magad számára kitalált izoláció az, ami nem igazán tett a barátjukká. Amit azzal intéztél el, hogy velünk büszkélkedtél. A te előadásodban nálunk otthon az élet nem állt másból, mint csupa móka-kacagás. Épp csak annyira voltál gimnáziumi trendkövető, amennyire az nem sértette ezt a kívülállók számára nyilván már-már gusztustalan családi harmóniát.

Egyszer meg is jegyezte a feleségem, hogy érthetetlen ez a kényszeres igazodás az értékrendünkhöz, hiszen semmit sem teszünk annak elfogadtatása érdekében, sőt. Éljük az életünket, amiben olyan illékony elemek játszották a főszerepet, mint a – le sem merem szinte írni – kölcsönös tisztelet, a segítő kritika és az elme asszociációs pályáit folyamatosan karbantartó humor.

Nem is nagyon akartuk elhinni, hogy a valóságban is létezik az a filmekben és regényekben lefestett ideális állapot, ahol a korábbi gyerek-szülő kapcsolat különösebb kataklizmák nélkül alakul át úgynevezett felnőtt barátsággá.

Jó, mondtál olyat, hogy „nem akarok rendes lenni”. Amire vigyorogva és egyszerre vágtuk rá, hogy „ha ez felmerül benned, akkor jó eséllyel nem is kell ettől tartanod”.

Az igazság az, hogy mielőtt találkoztunk a feleségemmel, mindketten elég vad életet éltünk. Ezek után nem tűnt különösebb luxusnak odafigyelnünk egymásra és arra a kis jövevényre, aki 17 év és 50 hét együttélés után egyik napról a másikra elvágta az összes lehetséges köldökzsinórját.

Itt álljunk meg egy pillanatra, mert ugyebár azért nyilván kellett hogy legyenek előjelek. Amiknek az a természetük, hogy csak utólag ismerhetők fel, és szigorúan tilos őket összekeverni az okokkal. Mondjuk, ha két ország háborúba keveredik, annak vannak előjelei, de mindenki számára világos, hogy az okok a közös történelmi múlt sűrű szövetéből bonthatók csak ki. Ilyenkor aztán előkerül a történészek kedvenc vessző paripája, a szembenézés önmagunkkal, de mi a helyzet – és itt térjünk vissza a saját kis világunkba – békeidőben? Ki a bús borongós jóisten figyeli ilyenkor az előjeleket? Ha süt a nap, miért cipeljek magammal esernyőt?

Nem mintha nekem ne lett volna mumusom a túlontúl rendezett világ, a lekerekített élek, a tolerancia és a megbocsátás etikettjének folyamatos gyakorlása. Mint mondtam, meglehetősen viharos fiatalkor után találkoztunk a feleségemmel. Nyilván egy csomó, utólag szégyenteljesnek minősíthető agresszión voltunk már túl, amikor úgymond eljött az önvizsgálat ideje – ez egyébként legalább akkora képtelenség, mint a hivatalos retorikában akkortájt sokat emlegetett békeharc.

Szóval ott tartottunk, hogy előjelek.

Leszögezem: nem voltak előjelek.

Ennek ellenére, mint halottról a rokonok, felidéztük azokat a momentumokat, amik esetleg utalhattak a váratlanul bekövetkező kataklizmára. Mire azt mondják a szakemberek – és ezekből bőven akadt az elkövetkező életünkben -, hogy kibeszéltük a fájdalmunkat.

- Mi van, ha azt hitte, már nem szeretjük? – kérdezte a feleségem az első átvergődött, a folyosói kulcscsörgésekre riadó, félálomban eltöltött éjszaka után, csöndes beletörődéssel szemlélve, ahogy a kávégép, híján az alátett csészéknek, beteríti a konyhapultot forrón habzó fekete lével. – Mi van, ha nem hitte el, hogy őszintén támogatjuk a szigetországi felvételijét, s nem csak el akarjuk távolítani innen? Hányszor elmondtam neki, hogy a szívem szakad meg, de el kell fogadnom, ha többre vágyik, mint amit mi nyújtani tudunk neki.

Némán nyújtottam felé a konyhai papírtörlőt, automatikus tépkedtem a következő darabot, amíg sikerült feltakarítani a pocsékba ment kávénkat. Lerogyott az egyik reggeliző székre, ölébe ejtette maszatos kezeit, akkor láttam csak, hogy a pizsamájára is jutott a löttyből. A mellszabás táján alvadt vérre emlékeztető cseppek terültek szét – így néznek ki a szíven szúrt áldozatok a helyszínelős sorozatokban.

Látod, ennyire hülyék vagyunk. Gond nélkül elengedtünk volna több ezer kilométerrel odébb, tudván, hogy évente maximum kétszer láthatunk, most meg azon siránkozunk, hogy két kerülettel odébb vajon mibe keveredsz majd, ha nem lesz rálátásunk a dolgaidra.

Mert nem lesz. Megtiltottad, hogy keressünk, vagy hogy az ismerősi, baráti körben érdeklődjünk utánad.

Egyelőre fel sem fogtuk, hogy ez valójában mit jelent, mert annyira a valóságtól elrugaszkodott követelésnek tűnt. Nem akartunk mi ellenőrizni, csak jelezni, hogy itt vagyunk, ha szükséged lenne valamire.

- Nem igaz, hogy nem tudtok kifizetni egy albérletet – sziszegted könnyben úszó tekintettel -, mit nem lehet érteni azon, hogy egyedül szeretnék lenni?

- De hát itthon is elvonulhatsz a szobádba, ha nem akarod, nem is találkozunk – hangzott el valamelyikünktől a logikusnak tűnő ellenérv.

- Az nem ugyanaz – omlottál a kanapé karfájára. Hm, hogy is mondjam, olyan színpadiasnak tűnt a viselkedésed. Aztán már kevésbé, mert kapkodni kezdtél levegő után, és úgy néztél ránk, mintha erős dorongokkal ütöttük volna ki belőled a levegőt. Anyád rám rivallt, hogy azonnal hívjak orvost, mentőt, én bölcsen két Valerianát javasoltam, de már indultam is valamelyikünk mobiljáért.

- Ne – üvöltötted fuldokolva könnyben, takonyban -, ide pszichiáter kell!

Nofene? Mintha egy bábjátékos rántotta volna meg a zsinórjainkat, kaptuk oda a fejünket, anyád Munch Sikolyát játszotta, én Vitéz János módjára rikácsoltam:

- Pszichiáter? Te megőrültél?

Akkor ez korántsem volt komikus. És természetesen nem is gondoltuk végig. Eddig mindig segítettünk. Akkor miért okoz problémát egy nyomorult albérlet, vagy egy lelki szakember felkutatása? Miért tűnt ez annyira abszurd kérésnek?

Sosem felejtem el a könyörgő tekinteted. Fel sem fogtuk annak a súlyát, hogy életedben először azt kell megélned, hogy cserbenhagytak az egyébként odaadásukról híres szüleid.