Részlet a Majdnem Esterházy című könyvből

Ferenc, az apám, részeg jókedvében a konyhakéseket egymás után vágta bele a diófából készült, szépen faragott ágy fejtámlájába, ahol Irénke, az anyám, nyakát behúzva, kisírt szemekkel, ijedten ült, ölében tartva a félelemtől nyüszítő Editet, a nővéremet, és engem. Eközben a muzsikus cigányok az ágyat körülállva húzták neki a nótát: „Csak egy kislány van a világon…” Így mulatott az én apám… Szerette az életet, az övét különösen, és nem gondolt a világ és saját bajával. Időnként megöntözte petróleummal a ház négy sarkát, és felgyújtotta, hogy belülről nézhesse a csillagokat, és ujjongott, amikor sikerült, mert ilyenkor övé volt az égbolt szépséges Vénusza…

A kombinált szekrény felső fiókjában volt anyukám jobb napokat látott fekete kígyóbőr retikülje, fényképalbum híján ebben őriztük a családi fotókat. Helyesebben az anyámról, a nővéremről és a rólam készült fényképeket, apámról egy sem maradt fenn. Pedig voltak fényképek, amelyek kettejük boldogságáról szóltak, amelyeken közösen, bizakodva néztek a jövőbe, de ezeket anyám egy ollóval kettévágta, vagy csak egyszerűen letépte azt a felét, amelyiken apám volt, és elégette. Anyám, akit szétmorzsolt az élet, és szép lassan jéggé fagyott, mint a hidegre kitett víz, csak időnként beszélt apánkról, akkor is csak keserűséggel. Nyolcvanegy éves koráig soha nem osztotta meg velünk tettének igazi miértjét. Nem avatott be bennünket abba, mit művelt vele az élet, amíg apámmal volt. Titkát magával vitte a sírba.

Azt mondják, a múlt nem azért fontos, mert szép vagy jó, hanem mert a miénk, mert bennünket húz le a sárba, vagy emel az égig. Múltunk határozza meg, kik is vagyunk, honnan jöttünk, és a múltunk adhat szárnyakat vágyainknak, érzelmeinknek. Meg különben is: „Sine praeteritis futura nulla”, múlt nélkül nincs jövő, tartja a latin mondás.

Mostanában sokat gondolok arra, milyen is lehetett volna az én jövőm, ha valóban tudtam volna, ki is volt igazából az én apám. Nővérem foszlányosan még emlékszik rá, szerinte nemcsak szép ember volt, de nyugtalan természetű, gazdag, jószívű, pazarló és mulatós is. Soha nem ültetett semmiféle gyümölcsfát, mert tudta, nem lesz türelme kivárni annak termését. Hajtotta az életet. Nekem semmiféle személyes emlékem nincs apámról, csak a fantáziám dolgozik, és amikor időnként meghívót kapok magamtól a gyerekkoromba, korlátok nélkül megfesthetem saját szivárványomat; ezt teszem most is: kitalálhatom magamnak saját múltamat, és azzá válhatok, akivé akarok.

*****

Ó, nekünk rangunk volt! Nővérem és én régi, előkelő, nemesi család sarjai vagyunk. Igaz, a családi birtok idővel eltűnt, de egy darabig megmaradt a név, amely annak idején a legcsillogóbb nevek közé tartozott. Apámat Esterházy Ferencnek hívták, aztán ahogy a vagyon és az ég lábát érintő hegyek orma, úgy a neve is elkopott; számomra máig is kideríthetetlen okból – talán valahol valakik rossz helyre írták a „z” betűt – Eszterhaivá változott. Így lettem én már csak majdnem Esterházy.

Akik ismerték apámat, már régen nem élnek, így ki tudja, valóban igaz-e, hogy külsőmben, viselkedésemben fellelhető a családi vonás. Bőröm színe, szemem állása olyan, mint az övé volt, és mint ő, én is magamban hordozom az életörömöt, nagylelkű vagyok, nem tudok lemondani a gyönyörűen terített asztalról, a damasztszalvétáról, kristálypohárból iszom nemcsak a bort, de a vizet is, egyáltalán nem nyomaszt az ismeretlen jövő, van bennem egy nagy adag kalandvágy, és erős bennem a kíméletlen igazságszeretet. Saját mosolyországomban élek, ahol nekem a saját Esthajnalcsillagom ragyog, és ahol nem mindig érvényesek az e világi szabályok. A vére itt folyik az ereimben, nem keveredett el, nem tűnt el. De hiába, ha nincs név, nincs rang sem… Legfeljebb sejtjeim rejtett mélyén őrzöm apám világából megmaradt ősi emlékeimet.

Pedig családunk létét már 1293-ban jegyezték. Ajak, amelyet akkor Terra Awyik vagy Ayk néven emlegettek a Zichy-okmánytárban, később várbirtok lett, és otthont adott az Esterházyak nemzedékének. 1624-ben Esterházy Miklós felesége, Krisztina – Várday Kata és Nyáry Pál lánya – révén övék lett Szabolcs megye legnagyobb uradalma. Itt született apám is. A családnak voltak birtokai Kisvárdán, Dombrádon, Dögén, Eszenyen…, de a birtokhatárok idővel fájdalmasan módosultak.

Apám születését nagyon várták, hogy ő is, mint a régi ősök közül néhány, különleges életet leheljen ebbe a családnévbe, amely az évszázadok során többször is változott. Hívták őket Estorasnak, Ezdernek, Szerháznak, Eszterhásnak, Eszterhainak, de az Esterházy név volt az igazi, amely a mai napig is az előkelőséget, a kultúrát, a pompát jelenti. Alig húsz évvel az Ajak falu lakosságának felét elpusztító kolerajárvány után, apám 1896. január 28-án végre világra jött. Sokat ígérő jövőt jósoltak neki, gazdag, színes életet, és a jóslás egy ideig rendre-módra beteljesedett. Birtokai voltak, tanult, sikeres üzletemberként könnyű szívvel járt-kelt a világban, igazi világfi volt, akibe bárki azonnal beleszeretett. Ám még mielőtt beválthatta volna a hozzá fűzött reményeket, közbeszólt a történelem. Amikor a durvaság, a kegyetlenség lett az úr, az erőszak emberei megismertették vele az élet fonákját, aminek addig csak a színét ismerte. Mint tudjuk, amióta világ a világ, a történelmet nem a vesztesek, hanem a győztesek írják, és az is igaz, hogy az élet sorsjátékán nem nyerhet mindenki. Hát az én apám, bármennyire is szeretném, nem a győztesek köze tartozott.

*****

Tiszakanyárra három irányból lehet bemenni. A település látványossága, de egyben korlátja is: a Tisza. A folyó – mintha csak tudná, lakott területhez ért – itt kifli alakúra görbül, kiszélesedik, és méltóságteljesen kanyarodik. Innen is a falu neve. Mindössze négyszázan lakják a települést, éltek itt többen is, de az 1920-as évek elején sokan elmentek szerencsét próbálni. Családok maradtak férfi nélkül. Elvándorolt a kovács, a szűcsmester, a fűszeres, és elvándorolt Háda Károly is. Négy gyereket és egy gyönge asszonyt hagyott magára.

Háda Irénke még kicsi volt ahhoz, hogy a nála fiatalabb testvéreiről gondoskodjon, de nem volt más választása. Anyja, a szép Szeles Erzsébet csak feküdt a magasra párnázott ágyban, megfakult fényű szemmel nézte a körülötte lévőket, az alig hároméves Ilonkát, Irénkét, a hatéves kis-nagylányt, és Bélát, a hétéves fiút, aki szívesebben nyargalászott volna pajtásaival a mezőn, semmint hogy a szobában hallgassa a hat hónapos kishúga, Erzsike sírását, és nézze anyja fájdalomtól eltorzult arcát.

– Anya, kimegyünk a napra, jót tesz neked, ha kint üldögélsz – fordult Irénke az anyjához, aki ölbe emelhető kicsinységében most még soványabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Irénke megfogta a csupa csont és bőr kezet, és magához ölelte anyja pillekönnyű testét. A mama olyan, mint egy kismadár, gondolta, és szorosan tartotta, majd óvatosan kivezette az udvarra a törékeny, alig harmincéves, szőke asszonyt. Irénke ott téblábolt a közelében, hogy kéznél legyen, ha anyja inni kér. De Erzsébet lélekben már messze járt, nem érezte a nap melegét, nem látta a ház előtt hajladozó almafát, szeme elől eltűnt az égbolt. Még naplemente előtt megkondult a református templom harangja. Szeles Erzsébetért szólt. A fejfáján fekete szalag lobogott, ami időnként megérintette a fába égetett írást: Szeles Erzsébet 1900–1930.

Irénke lámpaoltás előtt még ránézett a falon lógó családi fényképre, amely egybefogta a szétesett családot. Anyja az egyik oldalon, kezében Erzsikével, apja a másik oldalon, középen a három nagyobbik testvér, mindannyian farkasszemet néznek a lencsével. Mosolyognak…

Irénke álmaiban gyakran megjelentek a jövő számára elrendezett arcvonások a megsárgult papíron. A húszéves, szép, lenhajú lány nem felejtette apja állandóan szomorú tekintetét, anyja arcvonásait – hogy is tehette volna, amikor afféle erőt adó volt az árnyékos napokra.