Eszterhai Katalin, Kozma Pál díjas író, újságíró, producer neve már jól ismert olvasóink körében, hiszen folyamatosan bemutattuk az évente megjelenő új könyveit, olvashatták a vele készült interjúkat és az általa írt cikkeket. Nagy öröm számunkra, hogy a 2016-ben megjelent Akaratunk gyógyereje című könyve – a hatalmas érdeklődésre való tekintettel – új kiadásban, a Kocsis Kiadó gondozásában ismét kapható lesz.

Részlet a könyvből:

A beszélő természet

„És monda Isten: Ímé néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és  minden fát, a  melyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.”

Az ókori népek valóságos tudósai voltak a füveknek, fáknak, fűszereknek. Megfigyelték, tanulmányozták a természetet, és leírták tapasztalataikat. Szinte a tökéletességig fejlesztették az ember és a természet kapcsolatának ismeretét. Sokan közülük saját magukon kísérleteztek, hogy biztosak legyenek abban, az általuk ajánlott növény vagy ásványi anyag valóban használ.

 Az évezredek során valamennyi kultúra kidolgozta saját természetgyógyászatát, ami a 19. század elejéig mindennapi használatban volt. Mióta világ a világ, a föld lakói alázattal hajtottak fejet a természet előtt, ami nagylelkűen megosztotta minden kincsét az emberrel, táplálta, védte, gyógyította. Miért is ne tette volna, hiszen az ember is a természet szülötte.

A mai napig több népcsoportnak, például az  észak-amerikai indiánok hitvilágának is a középpontjában a természet és az élet tisztelete áll. Mint mondják, nekik egy-egy bokor olyan, mint másoknak a templom, az égig érő fák pedig a katedrálisok. Ha örülnek, ha bánat éri őket, a földet, a folyókat, az istenként tisztelt állatokat, madarakat hívják segítségül, és  a  növényekben rejlő gyógyerőtől várnak jobbulást. Szerintük a  természeti erők tiszteletben tartása létfontosságú, a természet súg, beszél hozzájuk. Hiszik, ha békében vannak a környezetükkel és a „Nagy Szellemmel”, a betegség elkerüli őket. Vallják, hogy a növényekben láthatatlan, műszerekkel nem mérhető erők léteznek. A növények magukba szívják a föld és a víz gyógyító, a nap éltető energiáját, a hold erejét, amit elraktároznak, és amikor táplálékul vagy gyógyszerül választják a  növényeket, ezek a  bennük lévő erők áldást kínálnak és gyógyulást ígérnek.

Az ókori emberek, amikor a beteggel kapcsolatba léptek, nemcsak a panaszt hallgatták meg, de az egész embert figyelték. Fontos következtetéseket vontak le abból, ahogy valaki beszél, néz, viselkedik, figyelték a bőr illatát, a hajat, a köröm minőségét, a vizeletet, mert ezek a részletek segítették őket a gyógyuláshoz vezető út megtalálásában. Hittek abban, hogy a legtöbb betegséget az érzelmek, az esztelen indulatok, a belső szervek túlfűtött állapota, a testen belüli energiák harmóniahiánya okozza. Hittek a természet gyógyító erejében és az ember vele született öngyógyító képességében. Hitték, hogy az egészséget befolyásolja az életvitel, a táplálkozás és a gondolkodásmód. Megfigyeléseik, amelyeket leírtak, alapjai mindannak a tudásnak, amellyel évszázadokig gyógyítottak. A technikai fejlődés és a folyton erősödő urbanizáció következménye, hogy a mindennapi életünkben egyre távolabb kerülünk a természettől. A magasba törő beton- és üvegépületek, a többsávos autóutak, a  telekommunikációs eszközök lehalkították és elnyomták a természet hangját. Oriana Fallacci olasz újságírónő 1965-ben megjelent Ha meghal a Nap című könyvében az amerikai nagyvárosokat úgy mutatta be, mint ahol az emberek csak autóban ülve élvezik a természetet, már nem sétálnak, a virágok csak művirágok, és a füvet sem kell öntözni, mert az is csak utánzat. Szerencsére az  utóbbi néhány évtizedben a  nyugati orvostudomány és a természetgyógyászat újra közeledik egymáshoz, aminek a hasznát a beteg látja. Mindkét szemlélet bővelkedik olyan tudásban, amely az ember számára nélkülözhetetlen, s mindkét tudomány célja ugyanaz: a gyógyulás.

A gyógyulás egyik titka: az egészséges étkezés és életmód.

Jó sorsom úgy hozta, hogy Kanadában, Torontóban élek, ahol megtalálható kicsiben a világ. Itt ahány ember, annyiféle, és mindenki ragaszkodik a saját kultúrájához, nyelvéhez, megszokott ételeihez, fűszereihez, gyógymódjaihoz. Szeretem ezt a sokszínű, állandóan változó világot, ahol sokat tanultam a szomszédaimtól, az ismerősöktől és a kedvenc bevásárlóhelyemen megforduló emberektől. A házunkhoz közel lévő, óriási élelmiszerbolt elsősorban az ázsiai vásárlókra alapozza árukínálatát. Itt minden, ami számomra egzotikusnak számít, megvehető. Van itt bambuszlevél, shiitake gomba, keserű tök, fekete rizs, goji bogyó, nem beszélve az általam soha nem látott, hallott és ízlelt zöldségek sokaságáról és a különböző tengeri halakról. Minden áru friss, önmagát kínálja, és  okot ad a beszélgetésre. A bolt olyan, mint egy nagy társalgó, ahol nem csak az áruk cserélnek gazdát. Ez a hely a szavak és a receptek vására is. Bevallom, néha nem azért megyek be ebbe a  boltba, hogy vegyek valamit (persze üres kézzel még soha nem jöttem ki), hanem azért, hogy lássam, ki hogyan válogatja, fogja kézbe, szagolja a számomra ismeretlen gyökereket, leveleket, gombákat, fűszereket. Szinte mindennap tanulok valami újat, amit azonnal ki is próbálok. Itt tanultam meg a currys karfiol elkészítési módját, az itt kapott recept alapján főzöm a felesborsót, amit gyerekkoromban látni sem akartam. Akkor visszataszító ízűnek találtam, ma mustármaggal, curryvel, korianderrel, spenóttal ízesítve a család kedvence.

Számomra ez az állandóság a terített asztal. Szeretem, amikor azért jövünk össze a családom tagjaival és a barátainkkal, hogy ünnepeljünk, hogy ünnepeljük a hétköznapokat, a mindennapi sikereinket. Jó dolog együtt lenni olyanokkal, akik semmi mást nem akarnak tőlünk, csak megosztani az örömünket. Van egy olasz közmondás, miszerint a terített asztalnál senki sem öregszik. (A tavola non si invecchia.) Miért ne maradjunk örök fiatalok, ha csak az az ára, hogy a szeretteinkkel együtt ebédeljünk vagy vacsorázzunk, és közben meséljünk? Lehet, hogy a barátaink azért szeretnek hozzánk jönni, mert azt remélik, hogy az örök ifjúság elixírjét a mi asztalunknál találják meg? Úgy legyen!

A természetes alapanyagokból készített ennivaló a legjobb orvos, mondják a  régi kínaiak, és  szerintük a  gyógyulás egyik alapvető titka az egészséges étkezés és életmód. Van egy spanyol közmondás, miszerint a  betegség okozta keserű pillanatok megtanítják az embert becsülni az édes, egészséges életet. Az én esetemben ez nagyon is igaz. Látásom drámai romlásának köszönhetően tudatosan változtattam azon, hogy mit, mikor és hogyan eszem és iszom.

Én szeretem, ha nálunk főzés közben szól a zene, mert szárnyakat ad a lelkemnek, boldoggá tesz, repít. Hiszem, ha jó a kedvünk, ízesebb az általunk készített étel is, és ennek az elméletnek van tudományos alapja is. Egyes kutatók azt tartják, hogy a víz szerkezete megváltozik a zene vagy a szavak hatására. Nemcsak a főzéshez használt víz, de a szervezetünkben lévő is reagál hangulatunkra. Fogékony arra, hogy mit gondolunk, mit mondunk. A gyakori veszekedés, a felkorbácsolt indulatok, az örökös viták nyomot hagyhatnak az emberben. Ennek a sokak által vitatott elméletnek az atyja dr. Emoto Masaru japán kutató, akinek gondolatait  A  víz üzenetei című könyvében magyarul is olvashatjuk.

Nem vagyok járatos a témában, de mivel a szervezetünk körülbelül kétharmad része víz, olvasva a vitatott kutató megfigyeléseiről, tudatosan vigyázok arra, hogy milyen hangulat uralkodik a házunkban, és hogy milyen a kedvem.

A japán kutató szerint a szervezetünkben lévő víz átveszi a környezetünk, a kimondott szavak vagy a ki nem mondott gondolatok energiáját, amelyek fogékonnyá tehetnek bennünket a betegségekre, vagy elősegíthetik gyógyulásunkat. Én, anélkül, hogy korábban hallottam volna erről az elméletről, soha nem szerettem a „megfagy a levegő a szobában” hangulatot.