2024. November 13. | Szilvia
Előző

Ablakok az ébrenlétben...

Következő

Akaratunk gyógyereje...

Pivarnyik Anikó: Ajtók

Ha azon kezdünk el gondolkodni, hogy mi is a szerepe egy ajtónak, az első, ami az eszünkbe jut, minden bizonnyal a biztonság. Hiszen egy ajtót csukva, tárva meghatározhatjuk, ki az, akit beengedünk, és ki az, aki nem lépheti át a küszöbünket. De azt is eldönthetjük, kilépünk-e rajta az ismeretlenbe, vagy maradunk a már megszokott, ismerős terepen. Bezárhatunk egy ajtót, hogy ne lássunk, halljunk valamit, és hogy ne lássanak, halljanak minket. Az ajtó működtetése épp ezért hatalom. Akár mesebeli gazdagsághoz is juthatunk általa, csak ismernünk kell a varázsszót – Szezám, tárulj! –, de válhatunk az ajtó fogságában csapdába esett szerencsétlenekké is, akiknek már az élete a tét. Rengeteg ajtó vesz körül bennünket, melyeket önfeledten nyitunk és zárunk, megmámorosodva attól az érzéstől, hogy dönthetünk. A legtöbbről viszont nincs is tudomásunk, vagy nem akarjuk észrevenni, hogy ott van. Ezek a láthatatlan ajtók saját magunk építette börtönünk berozsdásodott, megvetemedett, lassan már nyithatatlanná vált ajtajai.

 

A darab női sorsok pillanatképeiből áll. Középpontjában a számukra láthatatlan ajtóké a főszerep. Nem értik egymást, a konfliktusaikat, önmagukat. Szeretnének változtatni, de nem tudnak, vagy nem akarnak. Még amikor résnyire megnyílik az ajtó, és átszűrődik némi fény, akkor sem képesek megtenni a szükséges lépéseket. Meddig maradhat zárva egy ajtó? Le lehet-e élni egy életet csukott ajtók mögött? Mi az, ami arra késztet, hogy kilépjünk a megszokottból az ismeretlen terepre? Mitől lesz bátorságunk élni? A konfliktusok kibontakozása közben időről időre feltűnik a férfi figurája, aki lecsupaszítva az eseményeket, realisztikusan, férfias szemszögből villant rá a problémákra.

 

Ajtók - részlet (a darab a GlobArt színház előadásában, Somogyi Anna rendezésében került bemutatásra)

 

(A zárt ajtó két oldalán Hajni és Margó ül, ingerülten beszélgetnek.)

Hajni: Úgy gondolod, jogod van abba is beledumálni, hogy mit vacsorázunk? Remek! Pizzát fogunk enni, azt rendeltem. Vendégre viszont nem számítottam. De mivel szerinted a pizza nem is étel… nem fogsz megsértődni, ha nem kínállak. Egyébként van annyira jó, mint a konzervkaják, meg a zacskós levesek, amiken Csaba felnőtt.

Margó: Ezt honnét vetted? Mindig főztem neki. És rendes ételt, nem műkaját.

Hajni: Mit gondolsz honnét? Olyan élvezettel meséli azokat a vicces gyerekkori sztorikat. Könnyesre röhögi magát, ha a sós tejbegrízről vagy a lila káposztás káposztás kockáról mesél.

Margó: Hogy jut ilyen az eszébe? Nem mondhat el bármit az életünkről egy idegennek!

Hajni: Egy idegennek?! Ezek szerint én idegen vagyok? Kedves anyósom (Margó felszisszen), nyilvánvaló, hogy számodra igen, de a férjem társnak érez és nem idegennek. A társával pedig mindent megoszt az ember.

Margó: És ez nagy hiba. Mert az anyának kell a legfontosabb köteléknek lennie. Csak úgy, emlékeztetőül, én vagyok az anyja.

Hajni: Tudom Margó, mondtad elégszer. De ez nem azt jelenti, hogy Csabának tilos bárki mást szeretnie, és neked életed végéig jogod van őt fojtogatni a köldökzsinórral.

Margó: Elmész te a… túl sok mindent engedsz meg magadnak, nem gondolod?! Soha nem fojtogattam. Gyönyörű életünk volt, amíg meg nem jelentél benne. Mindent megbeszéltünk, mindenről együtt döntöttünk. A legjobb barátja voltam.

Hajni: Nagyon szeret téged, de nem lehetsz te a minden az életében.

Margó: Ezt majd pont te fogod megmondani!

Hajni: Nem akarok veszekedni. Kezd nagyon fárasztó lenni ez a folyamatos ego-bajnokság…

Margó: A mi?

Hajni: … de ha már a változatosság kedvéért úgyis öljük egymást, szóba hozom. Tudok róla, hogy addig ügyeskedtél, míg Csabát vissza nem terelted a gyerekszobába. És megpróbáltad rávenni, hogy ezt el ne mondja nekem.

Margó: Ó, ez a kis hülye! Na, és? Nyugodt körülményeket akartam biztosítani neki a tanuláshoz.

Hajni: Aha. Tele van diplomával a fiók. A nyugodt körülmények hatására. Nos, ne lepődj meg, de a nálad tanulás a mai nappal befejeződött. (Csengetés, mindketten felugranak, Hajni kisiet. Kintről hangok.)

Margó: Megjött?

Hajni: Meg.

Margó: Hát, lesz hozzá egy-két kérdésem.

Hajni: A pizzához?

Pizzafutár: (sötét, fény a futáron) Veszélyességi pótlékot kellene kapnom. Akkora feszkókba sétálok bele néha, még jó, hogy nem robban. Úgy jó két hónapja vittem egy XXL-es Superhero-t egy csendes kis, kertvárosi utcába, kifejezetten jó környékre. Csengettem vagy háromszor, mire kinyílt az ajtó, kijött egy negyvenes fazon, adom oda a dobozt, nyújtja a pénzt, mögötte ott mosolyog egy kurva jó bige, de a levegő nagyon furcsán vibrál… Persze ötezressel fizet a tag, kotorászok, érzem, hogy itt már szeletelni lehet a trutyit, gyorsan visszaadok, na, gondolom, húzok innen, itt valami bűzlik… Hát a fazon hamarabb fordult meg, mint én, és akkor látom, a vállából kiáll egy konyhakés, amúgy rendesen beleültetve. És még hallom, ahogy a bige csicseregve érdeklődik, hogy szívem, megnézted, extra feltéttel hozták? Na, az a szitu volt ilyen, mint ez itt az ajtóban… A fiatalabb csajnak tuti, hogy volt egy kés a hátában. Nem bírom én ezt, a fene egye meg, kéne valami normális meló. Valami normális élet… Csakhogy egy ideje már nem vagyok biztos benne, mi a normális. Vajon tudja még valaki? Te? Tőletek kérdezem. Hmm? Nem? És te? Na, gondoltam. (kisétál)

Hajni: (telefonál) Merre vagy? A vacsi már megjött… Aha, itt van… Jó, persze, maradj nyugodtan… Majd felmelegítem… Én is téged. Nagyon. (Az utolsó szavaknál Margó hatalmas fintort vág.)

Margó: Ha jól értettem, nem jön még haza.

Hajni: Nem bizony. Tanul.

Margó: Hol?

Hajni: Nyugodt körülmények között.

Margó: Jó, ne válaszolj, majd ő elmondja. Elmegyek, nem várom meg, majd felhívom. Ezt a beszélgetést nem ússza meg!

Hajni: Szeretném, ha maradnál még.

Margó: Te? Te azt szeretnéd, hogy maradjak?

Hajni: Igen. El szeretnék mondani valamit.

Margó: Kíváncsivá tettél. Hallgatlak.

Hajni: Az előbb már belekezdtem, igaz, rohadt rosszul. Aztán meg megjött a kaja.

Margó: Nemcsak belekezdtél, be is fejezted. Tudomásomra hoztad milyen klasszul manipulálod a fiamat. Büszke lehetsz magadra, profin irányítod, édeske.

Hajni: Manipulálom. Á, hagyjuk. (nagy levegőt vesz) Gyermeket várok. Nagyi leszel.

Margó: Hogy…hogy… hogy mi?

Hajni: Nagymama leszel. Unokád lesz.

Margó: (fulladozik) Na, nem… ezt már aztán végképp nem…

Hajni: Ennek a hírnek örülni szoktak a leendő nagyszülők.

Margó: Ne nagyszülőzz, nagymamázz itt nekem!

Hajni: Szólíthat majd a kicsi is Margónak, de attól még a nagyikája leszel.

Margó: De honnét veszed? Ez biztos? Hiszen te már benne vagy a korban, azt hittem…

Hajni: Voltam orvosnál. És nem vagyok benne a korban. Egészséges vagyok, minden rendben van, és azt szeretném, ha így is maradna. Ne veszekedjünk állandóan.

Margó: És ezt miért te közlöd velem? Miért nem a fiam?

Hajni: Ő még egyáltalán nem akarta elmondani. Ezt mondjuk, megértem. De nyugalmat szeretnék a babának, és nagyobb békét kettőnk között. Szereted Csabát, én is szeretem. Nem próbálnánk meg legalább nem gyűlölni egymást?

Margó: Nem! (elrohan)

Hajni: Nem így akartam. De így sikerült, ilyen kegyetlenül. Nem szeretlek Margó. És bevallom, nem is nagyon kerestem benned a szeretni valót. De megtaláltam mindent, amitől viszolyogni lehet. Legjobban a köldökzsinórodtól borzadok, aminek végén, mint egy tehetetlen óriáscsecsemő lebeg a kedvesem. Hidd el, kemény ellenfeled lettem volna ebben az örökös csatározásban. Lettem volna… ha nem jelzi a jöttét ez a picike lény itt bennem. A gyermekem. Az ő kedvéért meg fogom tanulni, hogyan szeresselek.

Nem lesz egyszerű… mert talán nem is tudod milyen a szeretet. Elárulok neked egy titkot, én se nagyon. Annyiszor hittem már, hogy ez az, igen! Aztán bénán bámultam, ahogy gyorsabban tűnik el, mint az ujjaim közül pergő homok. És ez nagyon fájt, mert éreztem, ha igazi lenne, nem tűnne el. Ha igazi lenne, akkor puha, bársonyos lenne, harmat illatú, és felemelne az égig. Néha megpróbáltam megmutatni másoknak, szerintem milyen, de csak néztek rám értetlenül. Ez talán még jobban fájt. Nem akarok már több fájdalmat. Sem magamnak, sem másnak. Neked sem, Margó. Meg fogom találni az utat hozzád. Tudom, sikerülni fog, mert magamhoz már megtaláltam.

 

Előző

Ablakok az ébrenlétben...

Következő

Akaratunk gyógyereje...

Kövess minket!