Olivia Ford hosszú ideig a televíziózásban dolgozott – például olyan valóságshow-kon, mint a Love Island és a Made In Chelsea –, mielőtt író vált volna belőle. Munka mellett végezte el a Faber Academy nevű kreatív íróiskolát, és itt született meg első regénye, a Mrs. Quinn híres lesz eleje, amiért jelölték a Women’s Prize feltörekvő tehetségei közé 2021-ben. Olivia jelenleg Londonban él, és a második könyvét írja.

Részlet Olivia Ford: Mrs. Quinn híres lesz című könyvéből

Quinnék a házasságuk kezdetén, egy különösen forró nyáron a tengerparton üdültek, akkor bukkantak rá Kittleshamre, és azóta arról álmodoztak, hogy ebben a faluban töltik majd a nyugdíjas éveiket. Leginkább az időjárásáról maradt volna emlékezetes, ha Bernard nem éppen akkoriban éli rövid, trapéznadrágos korszakát. Kittlesham a Huckmere-folyó völgyében bújik meg, és Quinnék úgy érezték, mintha egy titkos kertbe lépve vagy a szekrény hátsó falát elmozdítva ők fedezték volna föl, és egyetértettek abban, hogy tökéletes helyszín lenne életük utolsó fejezetéhez. A mesebeli kis települést összevissza házak és középkori kis kocsmák alkották, utóbbiak olyan alacsony bejárattal, hogy Bernardnak le kellett hajolnia – minden évben egy kicsit kevésbé. Még az élelmiszerbolt is úgy festett, mint egy éléskamra, és bár a vásárlók kicserélődtek az évek során, maga az üzlet nem változott.

Friss volt a reggel, a főutcán tartottak a templom felé, amelyen úgy állt a zúzmara, mintha valaki cukormázzal vonta volna be.

– Nehogy elcsússz! – figyelmeztette Jenny Bernardot, erősebben fogta a kezét, és érezte bőrük melegét. Ennek a két kéznek a bütykei egyformán megcsontosodtak, -foltosodtak a korral, mégis tökéletesen összeillettek.

– Az ott Ann és Fred a babakocsival? – kérdezte Bernard, és meleg lélegzete felgomolygott a fagyos levegőben.

Jenny kabátok és kalapok homályos foltjait látta közeledni.

– Azt hiszem, igen – válaszolta.

Ann harapós kis nő volt, átható tekintete ugyanolyan hideg, mint a viselkedése. Azok közé a balszerencsések közé tartozott, akik első ránézésre ellenszenvet keltenek másokban, Jenny azonban már csak ezért is megkedvelte az évek során. Tántoríthatatlanul lojális volt, és az ember mindig tudhatta, hányadán áll vele. Fred, a férje soha semmiben nem döntött önállóan, de ez láthatóan a legkevésbé sem zavarta.

– Szervusztok! – kiáltotta Ann olyan elánnal tolva feléjük a babakocsit, hogy vadul zötyögött a macskaköveken. Fred és két unokájuk lemaradva követték. Mintha csak bevásárlókocsival közlekedne, családtagjai pedig a bevásárlólistára felírt tételek volnának.

– Toby, Isabelle, nézzétek csak, ők a barátaink, Jenny és Bernard – mutatta be őket Ann.

Isabelle rögtön elbújt Fred lába mögé, Toby viszont, akinek orra kipirosodott a hidegtől, felnézett rájuk.

– Örülök, hogy megismerhetlek benneteket – mondta Jenny. Bernard belesett a babakocsiba.

– Az a húgom, Ellie – jelentette be Toby, és csak úgy dagadt a melle a büszkeségtől. – Nemrég született.

– Gratulálok – szólalt meg Bernard. – Milyen aranyos!

– Egy szabad percünk sincs a hétvégén, mint láthatjátok… nagyszülői feladatok! – lelkendezett Ann.

– Nagyszerű – mondta Jenny. – Mi mindent csináltok?

– Cukorkát vettünk – szólalt meg Fred lába, amely szinte teljesen eltakarta Isabelle-t.

Ann a szemét forgatta, miközben begombolta Toby kabátjának legfelső gombját, amitől úgy nézett ki, mintha a kabát viselné a gyereket.

– Fred elvitte őket az édességboltba, és ettől persze a múzeum teljességgel el lett felejtve.

– Ti hogy vagytok? – érdeklődött Fred a szükségesnél egy kicsivel hangosabban. Nagyothallott.

– Köszönjük, jól – felelte Jenny. – Bernard egész héten ki sem mozdult a fészerből, babaházat ácsol Poppynak, én meg folyamatosan sütök.

– A végtelen szabadidő luxusa – állapította meg Ann. Kihúzott egy zsebkendőt a kabátujjából, és egyetlen szakszerű mozdulattal megtörölte Isabelle orrát. – Az öt unoka teljes embert kíván, igazam van, Fred?

A férfi szórakozottan elmosolyodott. Az évek folyamán kifejlesztett, afféle jolly joker reakciója volt ez, bármilyen helyzetben bevethette.

– Akkor megyünk is, nem tartunk föl benneteket – mondta Jenny Bernard cipője orrának, hogy ne kelljen Annre néznie.

– Nemsokára találkozunk – jelentette ki Ann, és rángatva irányította arrébb a babakocsit. – Gyere, Isabelle!

A Quinn házaspár folytatta útját a hidegben.

– Milyen bájos gyerekek! – jegyezte meg Bernard, akinek egészségtelenül rózsaszínbe fordult a füle –, és vörös a hajuk, még a kisbabának is.

– Lépjünk csak be ide – szólalt meg Jenny az élelmiszerüzlet felé kormányozva a férjét. – Kenyérlisztet és élesztőt kell vennem.

A konyha ugyanúgy nézett ki, mint amikor beköltöztek, kicsi volt, és divatjamúlt, de csodálatosan otthonos. Mindennek megvolt a maga tökéletes helye, és Jenny csakis ott ismerte ki magát. A szekrények valamikor divatosnak és újnak számítottak, ám idővel megereszkedtek a zsanérok, és lógtak az ajtók, de Jenny azt is pontosan tudta, hogyan nyissa és csukja a fiókokat úgy, hogy ne ugorjanak le a görgőkről.

Az anyja egyik receptje mellett döntött, mert az Egyszerű parasztkenyér nevet viselte. Végigvezette ujját a kézíráson, amelyből úgy tűnt, sietve firkantották le, és ez nagyon is az anyjára vallott, folyamatosan versenyt futott ugyanis az idővel, ami a legszeretetreméltóbb, egyben a legidegesítőbb tulajdonsága volt. Rendszeresen késve vitte lányát az iskolába, akinek szinte a lába sem érte a földet a nagy rohanásban, és tíz másodperccel becsengetés után érkeztek meg a kapuhoz. Aztán az a számtalan istentisztelet, amelyekre kezdés után surrant be, visszafojtott lélegzettel, hogy ne hallják meg a lihegését; hiába futott, mégis késett öt percet. Talán éppen anyja notórius késései miatt igyekezett mindig pontosnak lenni.

Kinyomkodta a levegőt a tésztából. Fájó ízületei eszébe juttatták a korát, ahogy két öklével a rugalmas gombócot gyömöszölte. A szeme előtt nőtt meg, mintha élne.

– Miután kigyúrtam belőle a levegőt, másodszor is keleszteni szükséges – mondta mosolyogva az ablaküvegnek, mintha a Ki mit süt? fehér fogsorú zsűritagjainak magyarázna.

– Egy óra elteltével mehet is a…

– Drágám, jól vagy?

Bernard aggodalmas arca jelent meg az ajtóban, mire Jenny ijedtében elejtette a tésztát. Szégyenteljes csattanással landolt a hideg konyhakövön.

– Jóságos ég! – kiáltotta. Összeszedte magát, és fölemelte a puha labdát a padlóról, hátha meg tudja még menteni. – Csak hangosan olvastam a receptet… néha segít, hogy meg tudjam jegyezni.

– Azt hittem, az ablakon keresztül beszélsz valakinek – mondta Bernard, és kinézett, lát-e ott egy alakot. Jenny közben egy vekniformába fektette a tésztát.

– A földről szedted föl, mégis megsütöd? – kérdezte csodálkozva a férje. Egyre kevésbé értette a helyzetet.

– Bernard, kihallgatást tartasz? – Egy foszladozó edényfogó kesztyűvel legyezte magát. – Csak arra vagyok kíváncsi, hogy megkél-e. Kihívásra vágytam; nem kell megennünk.

Bernard bólintott, és visszavonult a fészerbe.

További két óra kellett még, hogy elkészüljön a kenyér, vagyis összesen öt órát vett igénybe, és egy tortával ellentétben még azt az örömet sem adta meg, hogy az ember kikaparhatta utána a keverőtálat. Amikor Jenny megvágta a veknit, a szeletek koppanva dőltek az oldalukra. Sűrű és száraz lett, és miután kóstolóként bekapott egy falatot, tudta, hogy többet nem kér belőle.

– Egyszerű parasztkenyér? – dohogta, majd a veknivel a hóna alatt kiment a kertbe, darabokra tépte, és felkínálta a madaraknak.

Jenny keze csuklóig a meleg vízbe merült, a keverőtálat súrolta, és nézte a lemenő napot a fák mögött, amikor egy feketerigó súlytalanul leszállt a madáretetőre, és staccato mozdulatokkal csipkedni kezdte a kenyeret.

– Na, legalább neki ízlik – állapította meg Bernard egy vizespoharat törölgetve, és várta Jenny reakcióját. – Haladás, ha a madarak hajlandóak megenni.

A feketerigó a levegőbe repítette a kenyérhéjat, azután odébb ugrált a füvön.

– Úgy veszem észre, korai volt az öröm – jegyezte meg Jenny enyhén bűntudatos mosollyal.

Mielőtt egyáltalán szóba jöhet, hogy benevez a műsorba, érvelt magában, rengeteget kell gyakorolnia. Egyelőre titokban tartja, és csak akkor szól róla Bernardnak, ha eldöntötte, hogy jelentkezik. Így lesz értelme. Házasságuk ötvenkilenc éve alatt ez mindössze a második eset, hogy elhallgat előle valamit. Az első titok, amely egy másik élethez tartozik, Jenny tudata mélyén lakozik eltemetve, és soha nem is kerül elő onnan.