Ismét kapható Szepes Mária ikonikus regénye A Vörös Oroszlán. A regény az alkímia, a reinkarnáció és a belső átalakulás mélységeit tárja fel, miközben az olvasót önismeretre és gondolkodásra készteti. Az izgalmas történetben egyszerre van jelen a kaland, a krimi, a szerelem, az érzékiség kínzó szenvedélye, a misztikum, a karma és a beavatások legmélyebb ősi bölcsessége.

Szepes Mária  A Vörös Oroszlán (részlet)

A FŐNIXMADÁR FÖLREPÜL

 Óh, vak lélek! Fegyverkezz fel a Misztériumok fáklyájával,

s a föld éjszakájában megtalálhatod fénylő másodtestedet,

isteni lelkedet!

Kövesd ez égi vezetőt!

Legyen Géniuszod! Õ az, aki elmúlt és eljövendő testesülésed

kulcsát őrzi.  (Az Egyiptomi Halottak Könyvének felhívása a beavatottakhoz)

Figyeljetek önmagatokba. Pillantsatok a tér és idő végtelenségébe!

Onnan zeng elő a csillagok éneke, a számok beszéde

és a szférák harmóniája. Minden napkorong Isten gondolata,

és minden bolygó egy-egy kifejezése e gondolatnak.

Az isteni gondolatok megismeréséhez, óh, lelkek, szálljatok

fel és alá a hét bolygó útján, és a hét bolygó hét egén.

Mit zengenek a csillagok? Mit mondanak a számok? Mit

nyilvánítanak ki a szférák? – Óh, ti elveszett vagy megmentett

lelkek, a csillagok, számok és szférák a ti sorsotokat beszélik,

éneklik, nyilatkoztatják ki! (Fragmentum Hermész után)

A VÍZÖNTŐ JELE

[…] A z asszony, akinek teste befogadott új célommal együtt, szelíd volt, és egyenletes, mint az igazi alkimista kemence tüze. A helyet, ahol egy szürke alkonyatkor megszülettem 1760. február 17-én, a titkos tudományok misztikus sugárzása hatotta át. Apám, Cornelius von Grotte, Károly hessen-casseli gróf udvari zenésze, bizalmasa és rendtársa volt. Ügyesen kezelte az ecsetet és a tollat is, de izzó fantáziáját és művészi vénáját az életében már csak egyetlen fókuszra irányította: a Nagy Mű létrehozására, amely minél teljesebbé válik befelé, annál inkább eltűnik, láthatatlanná válik a külső világban. Festményei, írásai nem e világnak készültek. A Rend titkos könyvtára őrzi őket, csak olyanoknak hozzáférhetően, akik értik a szimbológia háromsíkú nyelvét. Grotte várát a sötéten zúgó, sűrű Ölyvek erdeje ölelte körül.

Magas, szegletes tornyának ablakai a Fulda-folyó csillogó ívére, északi ablakai Karls Aue parkjának habzó szökőkútjára, az Orangerie-kastély gyengéd körvonalaira és bizarr szépségű márványfürdőire nyíltak. A várban csend lakott, és elmélyedés – a meditáció mély hallgatása. Tiszta, félhomályos termeiben önkéntelenül lábujjhegyre emelkedtek azok is, akiket nagy ritkán vendégül láttunk. A tárgyakból lenyűgözően áradt a klauzúra elutasító tilalma, s a látogatónak az az érzése támadt, hogy feszült munkába merültet vagy szendergőt zavar fel; megtör valami dermedt varázst, amely szelíd kábulatba vonta e helyet. A halk beszélgetések, amelyek az esték gyertyafényében lefolytak, vagy a hangok, melyek a nagy, beépített orgonából hömpölyögtek elő bús, fenséges zsongással, nem szakították szét e varázslat fátylát, hanem a művészet szépségének kíséretét szolgáltatták neki.

Anyám – magas, gótikus alak volt, valószínűtlenül keskeny ujjakkal, átlátszó, finom arccal és magas, nemesen formált homlokkal – a legszótlanabb nő volt, akivel életutamon találkoztam; de szótlansága mindenhez hozzásimuló, nyugalmas és kifejező volt. Az, aki beszélt hozzá, sohasem érzett közönyt vagy elzárkózást benne. Mosolya, szeme, értő és sürgető hallgatása még azokat is megnyilatkozásra késztette, akik félénkek, zárkózottak voltak. A hallgatás ereje áradt belőle. Művelt és végtelenül okos volt; a háttérbe húzódva ugyan, de apámmal együtt járta meg a Rend fokozatait. Írásainak első olvasójaként és bírálójaként széljegyzetei elárulták eredeti, minden magasságba felszárnyaló intuícióját. Talán a legjobb kifejezés, ha azt mondom rá: maga a koncentrált erő volt, amely már semmit el nem ömleszt mellékes irányokba. Apám rengeteg erőt kapott ettől a nyugodt, kiegyensúlyozott asszonytól; mert apám művész volt, égő, csapongó, zseniális, szélsőséges és gyakran csüggedő. Hogy nekem mit jelentett, arra kevés az emberi szó. Készült a fogadásomra. Szüleim mindketten tudták, ki fog náluk meg születni.

Többet tudtak rólam, mint én magam, akinek harmadik szemét csak a gyilkossággal szerzett elixír nyitotta fel újra, de egy földalatti börtönben, amelybe belezuhantam. A Rend azonban régebben számon tartott – néhány évezred előttről –, és várta érkezésemet a Vízöntő jelében. Nem kellett semmit titkolnom, és nem kellett semmiről beszélnem. Míg csecsemő- és néhány évig növekvő gyermektestem nem tudta szellememet teljességgel közvetíteni, addig ahhoz mérten érintkeztek velem, de később, alig tíz-tizenegy éves koromban a legnagyobb természetességgel kezeltek úgy, ahogy a többi Juniorest a Rendben: felnőttként, de még nem beavatottként.

Ismerték célomat, és tudták, rájuk vár a feladat, hogy feléje vezessenek. Szerettek és vártak – ők és a társaik. Mélyebben szerettek és örvendezőbben vártak, mint más szülő a gyermekét és más barátok az újszülöttet, mert tisztában voltak vele, milyen messziről érkeztem, micsoda utat jártam meg, s a pokolnak micsoda mélységéből kapaszkodtam elő. A tékozló fiú tért meg hozzájuk, lerongyoltan, sebesülten, gyengén – de krízis után. Aki egyszer beavatott volt és elbukott, az elveszti az ősi Emlékezetet. Csak emésztő sarkallásként, soha ki nem elégülő hiányérzetként ég benne a labirintusban való bolyongás közben e legnagyobb veszteség homályos sejtelme századokon, évezredeken át. Mindig az okkult fény felé törekszik, kábán és vakon, mint az éji lepke.

Megperzselődik, lehull, hogy új testben újra felszálljon, és megkísérelje a misztikus tétel fikcióját: „Égesd el testedet gondolataid tüzével.” E meddő kísérletnél teste mindig elég ugyan, de az asztrális vágy tüzében, amely e tápláléktól erős és élő marad. E tűzmagból megint csak halandó test növekszik. A gondolat transzcendens hideg fénye ott lobbant fel bennem Corinna rothadó, szétbomló teste mellett, amely mintegy fókuszba, magába gyűjtötte minden asztrális nyugtalanságomat, szenvedélyes vonzódásomat a formák szépségének káprázatához és beteg, önbecsülés nélkül való, öncélú kéjelgéssé züllött teremtőerőmet. Magába gyűjtötte, vérébe, húsába szívta, formáinak láncára fűzte, s mikor testének mágikus formulája széttört, feloszlott, e kötéssel együtt elpusztult vágyam nemcsak iránta, de az asztrálmocsarak lidércvilága iránt is.

A gondolat mentális tüzében második, szenvedélyből épült, gúzsba kötött, sziderikus testem is ellobbant, és előtűnt a harmadik, a még dermedten szunnyadó, tudatlan, amnéziás és gyakorlatlan Juniores, készen az indulásra az ébredés, megismerés és megvilágosodás felé. Míg testem és idegrendszerem kifejlődése tartott, nem vettem részt semmi féle összejövetelen. Anyám és apám szellemi gyakorlatokra fogott, és főleg, bármilyen nehezen törtem bele, rendszerre szorított. A napnak bizonyos óráiban – kivétel és halasztás nélkül mindig ugyanazokban az órákban – el kellett végeznem a rám bízott feladatokat: írásmunkát, nehéz szövegek fordítását franciából németre vagy, ami a legnehezebbnek tűnt, latin betűkkel írt, ismeretlen keleti nyelven szövegezett könyvrészleteket kellett betanulnom.

Később az idegen írásjelű egyiptomi, héber, arab, szanszkrit, tibeti, kínai nyelveket tanultam. Nyugtalan, kapkodó, hamar fáradó gondolkodásképességemet izmosították így, kényszerítették, hogy figyelemmel összpontosítson és kitartson akkor is türelemmel, szorgalommal, ha nem köti le és nem érdekli az, amit csinál. Ez még csak a tanulás előszobája volt. E száraz gyakorlatokért bőségesen kárpótoltak más órák, amelyekkel misztikus érzékszerveimet ébresztgették, az intuíció finom csápjait tornáztatták, amelyek a gondolaton – időn és téren – túl tapogatóznak az éteri Akasa-krónikában. Az okkult zene és okkult költészet voltak mesélő dajkáim, amelyek átitattak a misztériumok borzongó, holdas fényével: felgyújtották képzeletemet, és megtanítottak a szimbólumok értelmére. […]