2024. Március 19. | József, Bánk
Előző

A jó lovas ért a ló nyelvén...

Következő

Mészáros Tamás, a színész-énekes...

Balaton-felvidéktől az Őrségig

 Tóth Gábor Ákossal újságíróként találkoztam először, cikkeit egy idő után aláírás nélkül is felismertem, sajátos szarkazmusa, mondatszerkesztése, szóhasználata folytán. Az autós rovattól a sztárinterjúig, a turizmustól a belpolitikáig, bármilyen témát kapott, elegánsan, színesen, nagy szakmai profizmussal oldotta meg. Így nem volt meglepő számomra, amikor megtudtam, hogy nemcsak újságíró, hanem író is, ráadásul abban a műfajban is elsőrangú. A legutóbbi könyve, a  Forrásvidék – A kúthelyi gyémánt megjelenése kapcsán kérdeztem az írót.

 

– Szinte már nincs is olyan tévés csatorna, ahol - a nézők legnagyobb örömére –, ne lennének sorozatok. A könyvszakmában jószerivel – kivéve a családregényeket – csak olyanokkal találkozunk, amelyek egy adott címszó alá sorolhatók, vagy a főszereplők ugyanazok, de külön-külön témát feldolgozó regények. Az ön nagysikerű Édesvízi mediterrán sorozata ötkötetes lett, a következő alkotása, a Forrásvidék a második résznél tart. Ez tudatos választás az ön részéről?

 

– Az Édesvízi mediterrán sztoriban eleve láttam a trilógia lehetőségét, hiszen rengeteg forrásanyag, személyes balatoni élmény, és „üzennivaló” halmozódott fel bennem, ugyanakkor nem puskáztam volna el annak lehetőségét, hogy ne egy 600 oldalasra felpumpált, sablonokból összerakott „labormunka” szülessen. Hagytam, hogy a történet – félig-meddig a sajátunk – vezessen. Utána viszont már az olvasók „követelték ki” a folytatást, s ezt nem volt nehéz teljesíteni, hiszen az élet, az életünk továbbra is ott zajlott a regénybeli Balatonszépén. Egy bulvárszerző ebből nyilván kihozna még vagy tucatnyi folytatást, bennem viszont egyre jobban kikristályosodott, hogy minden szórakoztató volta mellett ezek a regények a befogadásról, toleranciáról és egymás tiszteletéről szólnak. A Forrásvidék e tekintetben már tudatosabb sorozat, mert míg a balatoni regényfolyamban egy úgymond fehér embert, egy kanadai magyart kell elfogadniuk a tóparti falu lakóinak, a még elzártabb, még inkább „ékszerdoboz” természetű őrségi Kúthelyen egy színes bőrű magyar betelepülési szándékát kell megemészteniük, s jobbító szándékait elhinniük.

 

– Az utóbbi „sorozatának” főszereplője egy magyar apától származó, Kubában felnőtt félvér férfi, akit „migránsként” is emlegetnek, a főbb szereplők között megtalálható egy cigány férfi, egy kerekesszékes nő. Remek karakterek, akiknek már a létezése is jelzés lehet a mai magyar társadalom felé. Úgy tűnik, görbe tükröt állít az olvasók elé. Vajon mi ezzel a szándéka?

 

A kérdésben a válasz, ugyanis az említett görbe tükör szinte az egyetlen megmaradt eszköz, hogy megértsük: lehet törekedni rá, de nem mi vagyunk minden helyzetben a legjobbak, a legerősebbek, a legszebbek, a legmagyarabbak, a legbalatoniabbak, a legőrségiebbek. Az ország politikailag kettészakított társadalma egy torz valóságban él (súlyosbítva a járvány okozta röghöz kötéssel), amiből jelen pillanatban csak a fikció ad menekülést. Békeidőben, de most is, amikor állítólag folyamatosan harcban állunk, a civilek, a kisközösségek felelőssége, hogy eldöntsék: erősíti vagy gyengíti őket, ha befogadnak más kultúrákat. Minthogy a könyveim a nyitottságról, a toleranciáról szólnak, én sem példálóznék azzal, hogy hosszú távon mi lesz abból, ha egy faluban öt rokon család egymás közt házasodik… Ehelyett, lehetőleg viccesen, megmutatom azt a folyamatot, ahol a pro és kontra tábor erői összecsapnak. Szerencsére mindig van egy közös nevező: történetesen, hogy mindenki meg akar gazdagodni (az első részben a remélt olajkincsen, a másodikban a kúthelyi „gyémánton”, ami nem más, mint a gyógyvíz), s ilyenkor félreteszik az ideológiai vitákat, s megindul a sokszor komikus versenyfutás a haszonért.

 

 – Már a regény első oldalain, de a későbbiekben is megjelennek olyan szavak és kifejezések, amelyek megértéséhez bizonyos felkészültség, műveltség kell. Nem gondolja, hogy ezzel leszűkül az olvasótáborának köre?

 

Nem tudom, de remélem, hogy nem így van. Amit ki szoktak emelni az olvasók, az egy sajátos, „kétfenekű” humor, ami nem rögtön rángatja meg a nevetőizmokat, viszont ad egy „aha” élményt. Úgy vélem, hogy a felfedezés, a ráébredés öröme hosszabb távú élményt ad, mint a stand upos megközelítés. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy remek olvasótáborom van, akik nem limonádét, hanem jó értelemben vett szórakoztató irodalmat szeretnének olvasni. Sokan írták, hogy időnként újraolvassák kedélyjavítónak a regényeimet, s ha ők ezt így érzik, talán meg is osztják az ismeretségükben, mint egy jó receptet. Szóval, ha nem is robbanásszerűen, de bővül az „értő” olvasók köre.

 

– Elég részletesen megidézi a kubai történéseket, az őrségi világba is alapos bepillantást nyerhetünk. Mennyi kutatómunka előzte meg ezeket a remek „ismeretterjesztő” sorokat?


– Nem a mennyiség, hanem a folyamatosság a lényeg, és ebben az internet nagy segítség. Előtte, írás közben, a végső szerkesztésnél, vagy amikor a szereplőim bőrébe bújok (ők rögtön jelzik, ha valamit túlzottan rájuk akarok erőszakolni). Az úgynevezett kutatómunka egy tükör, a legszigorúbb kritikus, aki őrködik a fikció és a valóság egyensúlyán. Természetesen az Őrségről személyes látogatások, helyi emberekkel folytatott disputák révén is belém ivódtak információk, sajnos mindezt Kubáról nem mondhatom el, pedig nagy – bár egyelőre elérhetetlennek tűnő - szerelmem.

 

– Úgy látom, szívesen él a humor, az irónia eszközeivel, amelyek fellelhetőek a Forrásvidék mindkét kötetében. Ez egy írói eszköz, vagy ön a magánéletben is ilyen humoros?  

 

– Mindig is azon dolgoztam, hogy a magánéletemben ne legyek író. Ha egy asztalos otthon is folyton csak gyalul, az egyszerre humoros és szánni való. Az íróság számomra nem szerep, hanem egy olykor előidézhető kellemes állapot, egyfajta részegség, amivel ugyebár nem illik terhelni a környezetünket. Innen megközelítve: mivel nem veszem túl komolyan magamat, ez nyilván kihat a „normális” viselkedésemre is. De az igaz lehet, hogy mindennek rögtön látom a fonákját is, tehát inkább azt mondanám, hogy a szarkazmus jellemző rám.

 

– A 21. Század Kiadónál jelennek meg a könyvei az utóbbi években.  A kiadónál teljes szabadságot élvez a témaválasztásban?

 

– Eleve nem megyek oda olyasmivel, amiről tudom, hogy kényelmetlen lenne rá nemet mondani. Azt tudni kell, hogy a kiadó vezetőjével, Bárdos Andrással kicsit megörököltük egymást, mégpedig apukája révén, aki íróként és a Magyar Rádió dramaturgjaként egy olyan (szorongásoktól sem mentes) progressziót képviselt, illetve adott tovább, amiből mi mind a mai napig táplálkozhatunk. Például mind a ketten nagy reményeket fűztünk egy 2017-es könyvemhez – a Ki(ny)írlak egy abszurd rendszerkritika –, ami a jó szakmai fogadtatás ellenére nem lett annyira népszerű az olvasók körében. Sokat beszélünk erről, mert azt látjuk, hogy a közönség hajlamos beskatulyázni „balatoni” íróként, és ebből a skatulyából nem tanácsos durván kitörni. A Forrásvidéket végül is nevezhetjük kikandikálásnak a „dobozból”.

 

– Vajon az „eladhatóság” mennyire befolyásolja önt, illetve a kiadóját a regényei szerkesztésében?

 

– Azzal meg kell barátkozni, hogy ez „egy”, de nem az egyetlen szempont. Számomra nagyképűen még mindig az üzenet a fontos, de az már szakmai rutin kérdése, hogy milyen érdekesen és igényesen csomagolom be. Visszatérve a tévés párhuzamhoz, már a tervezéskor el kell dönteni, hogy Gabriela Spaniccal gyártok sorozatot, vagy a Poirot-t megformáló David Suchet-vel.

 

– Gondolom, már megvan a következő regényének a témája, vagy már el is kezdte. Folytatás következik, vagy egy teljesen új téma, új történet új szereplőkkel?

 

– Sokan felteszik ezt a kérdést és itt is elmondom, hogy az Édesvízi mediterránból nem szeretnék több folytatást. (Egyelőre J) De komolyan, egy jó dolgot nem szabad elcsépelni. Azt meghagyom azoknak, akik megpróbálnak utánozni (vannak már ilyenek). Ugyanakkor a Balaton és a balatoni emberek, az a helyzet, hogy a rájuk eső kivételes figyelemmel nem igazán tudnak mit kezdeni, továbbra is érdekes téma. Mi több, örök téma, hiszen bármily meglepő, de döbbenetes párhuzamokat találtam – hála a kitűnő füredi historikusoknak - a ma történései és a millennium lázában égő monarchiabéli magyar valóság között. Azt gondolom, hogy ennek a megírása kihagyhatatlan kihívás egy szerző számára. Remélem, hogy a vírus engedelmével lesz 2021-es könyvhét, mert oda szánjuk a megjelenést.

Tobak Viktória

 

Előző

A jó lovas ért a ló nyelvén...

Következő

Mészáros Tamás, a színész-énekes...

Kövess minket!