Tóth Gábor Ákos írótól megszokhattuk, hogy évente új könyvet ad olvasói kezébe. Ez ebben az évben sem maradt el. Ezúttal azonban visszatért kedvenc műfajához, a kisprózához. Új könyve, a Törik, nem hajlik kapcsán kérdeztük a lapunknak írt cikkei által is jól ismert írót, újságírót.
– Az elmúlt években, sőt az utóbbi évtizedben többkötetes balatoni regényeit olvashattuk, most mégis az derült ki, hogy kedvenc műfaja a kispróza. Hogy is van ez?
– Lehet mondani, visszatértem a kezdetekhez, pályám elejét ugyanis kizárólag ilyen rövidebb írások jellemezték. Ebben tagadhatatlanul közrejátszott egyfajta türelmetlenséggel vegyes lustaság is, ami a fiatal korra jellemző (kis befektetés, nagy haszon alapon), de én inkább arra tippelek, hogy azokban a történetekben nem volt több. Más kérdés, hogy sosem szerettem az öncélú locsogást az életben sem, miért is kéne rejtvényekből kibogoznom a másik mondandóját? És nagyjából itt tartok most is, kifejezetten idegesít, ha egy szerző rabolja az időmet, csak mert terjedelemre ír. A Törik, nem hajlik feszességét, ha úgy tetszik, üzenetét viszont nem kockáztathattam holmi mellébeszéléssel.
– A történet igencsak bensőséges, szülő – gyerek kapcsolat. Hogy jött az ötlet, hogy erről írjon?
– Pályám során valóban sok műfajt kipróbáltam, anyukám halála után született például az Elengedlek végre című gyászfeldolgozó munkám, aminek utóélete a veszteségek felé irányította a figyelmem. Akkor nem igazán foglalkoztak ezzel, vagy csak nagyon szakmai szinten, és 55 évesen azt gondoltam, vannak közreadható gondolataim a hanyatló korral kapcsolatban is. Ebből született a Nézz szembe a koroddal című önsegítő kötet, majd a Családrobbanás e-könyv. De valami hiányérzetem mindig volt, hogy ez nem igazán az én terepem – holott a könyvek sikeresek voltak –, a lényeget csak az irodalmon keresztül tudom megragadni. Végül egy hideglelős fikció született, aminek azonban minden egyes apró részletét a valóság ihlette. Átlagosnak mondható család, rendezett körülmények, férj, feleség, egyszem kamasz gyerek. Aki éppúgy lehet fiú, mint lány – lényegtelen. És aki egy napon fogja magát, és elhagyja a biztos fészket. Minden indoklás nélkül. Azt mondja, ne keressék, soha többé nem akarja látni őket. A szüleit. Mit lehet ilyenkor tenni? Hol történt a hiba? Hova lehet fordulni segítségért? És jön az összeomlás…
– Ön is egy leánygyermek édesapja, nem tartott attól, hogy az olvasók azonnal az önök viszonyára asszociálnak?
– A dolog nem újkeletű számomra, képzelheti a döbbenetet, amikor megjelentek az olvasók a balatoni nyaralónknál, és azt kérdezték, na akkor hol van a kétszázéves kúria, ami a regényekben otthonomul szolgál? Mire a válasz: szerte a Balaton-felvidéken. Amerre jártam, és valami megragadott, azokat az élményeket gyúrtam egybe. De nem megkerülve a kérdést: nyilván mi is megküzdöttünk az elszakadás minden nyűgével, ám a nehézségek nem lerombolták, hanem éppen megerősítették a családi összetartást. A Törik, nem hajlik számos egyéni tragédia esszenciája, sosem adnám ki azokat, akik végig csinálták ezeket. Szembe jött velem egy történet, amiről aztán kiderült, hogy messze nem egyedi eset: rengeteg kamasz hagyja ott a szülői házat úgy, hogy végleg eltűnik a látókörükből, megszakít velük minden kapcsolatot. Él valahol, de számukra meghalt. Már pedig egy gyerek elvesztésénél nincs pusztítóbb… A számok nyelvén: az Egyesült Államokban évente 850 ezer, míg az unió területén évente 250 ezer gyermek eltűnését jelentik be a hatóságoknak. E sokaság 15 százaléka az, aki a családi otthont hagyja el egy bizonytalan jövőért. Sokan közülük kifejezetten szerető, jó körülmények között nevelkedtek, a jelenséggel a szakemberek sem tudnak mit kezdeni. Nos, gyakorló apukaként egy ilyen veszteségnek pusztán már a lehetősége is annyira megrángatott, hogy egyfajta prevencióként megpróbáltam kiírni magamból. Évekig érleltem a kötet alaptémáját, eseteket kutattam fel, érintett szülőkkel beszélgettem, szóval sokáig készültem, mielőtt nekiláttam az írásnak. Azt akartam, hogy igazán átérezzék, hogy fájjon az olvasóknak, s maguktól jöjjenek rá az elengedés feloldozó, szabadságot hozó mivoltára.
– Bár általánosságban írt a szülők és a gyermekek közötti szembenállásról, én úgy vélem, egy apa nem tud elszakadni saját érzéseitől, még akkor sem, ha íróemberről beszélünk, sőt! Mennyire sikerült ez önnek?
– Megszenvedtem vele. Felül kellett kerekednem a saját önzésemen. Az a baj, hogy szembenállásról beszélünk, meg hálátlanságról, ahelyett, hogy felfognánk végre: a gyerekünket nem hitbizományba kapjuk, s legkevésbé sem tekinthetők egy elvárható megtérüléssel kecsegtető befektetésnek. Elégedjünk meg azzal, ha tisztességgel felneveltük őket, és adjunk hálát, hogy mindez egyáltalán megadatott nekünk.
– Nem gondolja, hogy ön, aki eddigi könyvei alapján távolságtartónak tűnt, ezúttal lemeztelenítette lelkét az olvasók előtt?
– Szerintem mindenki jobban járt, hogy csak a lelkemet… De komolyra fordítva, ha valaki nem "iparos" író, akkor ez a fajta kitárulkozás minden szöveg mögött ott munkálkodik. Az említett távolságtartás egyébként a minden eddigi írásomat átható iróniából következhet, ami nagyon fontos számomra, mert szerintem sokszor indokolatlanul komolyan veszünk mindent. Mintha egy megingathatatlan nemezis lakozna bennünk. És innen egyenes út vezet a sztenderd szülői attitűdhöz, ami nem jó. Mert még a szeretetünk, a gondoskodásunk is úgymond kötelező. A könyv alapszituációja viszont annyira abszurd, hogy itt nem lehet ironizálni, viccelődéssel oldani a feszültséget, mert olyankor valóban előjön a szereplőkből a lemeztelenített énjük. És én pont ezt akartam megmutatni.
– Nem szeretnék spoilerezni, de kénytelen vagyok megjegyezni – bár nem vagyok pszichológus – hogy a könyv történései alapján más véget vártam. Kapott mástól is ilyen visszajelzést?
– Hogyne. Egy anyuka dedikálás alkalmával teljesen kétségbeesve azt kérdezte: akkor tényleg nincs remény? Nos, ez a regény a kétségbeesésről szól. Arról a pillanatról, amikor felismeri az ember, hogy minden küzdés hiábavaló és reménytelen. Amikor a pokolra kívánja azokat, akik azt tanácsolják: ne add fel. Mert van egy pont, ahonnan nincs tovább. A hit, a remény csak üres duma. Az is kiderül, hogy minden protokoll hiábavaló, nem vezet eredményre. A társadalom a gyereket védi, s ez így helyes. De mi lesz velünk, a szülőkkel? Túlélik-e a veszteséget, a szégyent, a környezetük előítéleteit? Vagy ők lényegtelen szereplők, mehetnek a kukába? Szeretném a történettel azt sugallni, hogy az úgynevezett "érzékenyítés" mindenkire vonatkozik. Egy felnőtt gyerek távozásába nem kell feltétlenül belepusztulni. Van saját életük a hátra hagyott szülőknek, tessék továbblépni, és azt, illetve az érzelmi kapcsolataikat gondozni, építeni. Mert hogy nekik is csak egy életük van. És lebegjen szemük előtt a mondás, mely szerint: "A buta nem emlékszik és nem bocsát meg; a naiv emlékszik és megbocsát; a bölcs megbocsát, de nem felejt".
– A Törik, nem hajlik a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg, ez egyben azt is jelenti, hogy a jövőben a balatoni történeteit már nem olvashatjuk?
– Minap adtam le a 21. Század Kiadónak az Édesvízi mediterrán sorozat befejező részét Parti sétány munkacímen, remélem kihozzák jövőre, de utána tényleg befejeztem. Már csak azért is, mert a hőseim Dalmácia felé veszik az irányt. S hogy mi készteti a hatvan pluszos házaspárt Magyarország elhagyására, s miért gondolják azt, hogy ebben a korban még új életet kezdhetnek egy Dubrovnik melletti kis faluban? Azt hiszem, újfent egy olyan fikció született, aminek minden egyes apró részletét a valóság ihlette…