2025. Február 12. | Lídia, Lívia
Előző

Hiszek a csapatjáték erejében...

Következő

Egy igazi „alföldi, pusztai gyerek”...

Törékeny kapcsolat

Tóth Gábor Ákos

Tóth Gábor Ákos írótól megszokhattuk, hogy évente új könyvet ad olvasói kezébe. Ez ebben az évben sem maradt el. Ezúttal azonban visszatért kedvenc műfajához, a kisprózához. Új könyve, a Törik, nem hajlik kapcsán kérdeztük a lapunknak írt cikkei által is jól ismert írót, újságírót.

 

– Az elmúlt években, sőt az utóbbi évtizedben többkötetes balatoni regényeit olvashattuk, most mégis az derült ki, hogy kedvenc műfaja a kispróza. Hogy is van ez?

 

 – Lehet mondani, visszatértem a kezdetekhez, pályám elejét ugyanis kizárólag ilyen rövidebb írások jellemezték. Ebben tagadhatatlanul közrejátszott egyfajta türelmetlenséggel vegyes lustaság is, ami a fiatal korra jellemző (kis befektetés, nagy haszon alapon), de én inkább arra tippelek, hogy azokban a történetekben nem volt több. Más kérdés, hogy sosem szerettem az öncélú locsogást az életben sem, miért is kéne rejtvényekből kibogoznom a másik mondandóját? És nagyjából itt tartok most is, kifejezetten idegesít, ha egy szerző rabolja az időmet, csak mert terjedelemre ír. A Törik, nem hajlik feszességét, ha úgy tetszik, üzenetét viszont nem kockáztathattam holmi mellébeszéléssel.

 

– A történet igencsak bensőséges, szülő – gyerek kapcsolat. Hogy jött az ötlet, hogy erről írjon? 

 

Pályám során valóban sok műfajt kipróbáltam, anyukám halála után született például az Elengedlek végre című gyászfeldolgozó munkám, aminek utóélete a veszteségek felé irányította a figyelmem. Akkor nem igazán foglalkoztak ezzel, vagy csak nagyon szakmai szinten, és 55 évesen azt gondoltam, vannak közreadható gondolataim a hanyatló korral kapcsolatban is. Ebből született a Nézz szembe a koroddal című önsegítő kötet, majd a Családrobbanás e-könyv. De valami hiányérzetem mindig volt, hogy ez nem igazán az én terepem – holott a könyvek sikeresek voltak –, a lényeget csak az irodalmon keresztül tudom megragadni. Végül egy hideglelős fikció született, aminek azonban minden egyes apró részletét a valóság ihlette. Átlagosnak mondható család, rendezett körülmények, férj, feleség, egyszem kamasz gyerek. Aki éppúgy lehet fiú, mint lány – lényegtelen. És aki egy napon fogja magát, és elhagyja a biztos fészket. Minden indoklás nélkül. Azt mondja, ne keressék, soha többé nem akarja látni őket. A szüleit. Mit lehet ilyenkor tenni? Hol történt a hiba? Hova lehet fordulni segítségért? És jön az összeomlás…

 

– Ön is egy leánygyermek édesapja, nem tartott attól, hogy az olvasók azonnal az önök viszonyára asszociálnak?

 

 A dolog nem újkeletű számomra, képzelheti a döbbenetet, amikor megjelentek az olvasók a balatoni nyaralónknál, és azt kérdezték,  na akkor hol van a kétszázéves kúria, ami a regényekben otthonomul szolgál? Mire a válasz: szerte a Balaton-felvidéken. Amerre jártam, és valami megragadott, azokat az élményeket gyúrtam egybe. De nem megkerülve a kérdést: nyilván mi is megküzdöttünk az elszakadás minden nyűgével, ám a nehézségek nem lerombolták, hanem éppen megerősítették a családi összetartást. A Törik, nem hajlik számos egyéni tragédia esszenciája, sosem adnám ki azokat, akik végig csinálták ezeket. Szembe jött velem egy történet, amiről aztán kiderült, hogy messze nem egyedi eset: rengeteg kamasz hagyja ott a szülői házat úgy, hogy végleg eltűnik a látókörükből, megszakít velük minden kapcsolatot. Él valahol, de számukra meghalt. Már pedig egy gyerek elvesztésénél nincs pusztítóbb… A számok nyelvén: az Egyesült Államokban évente 850 ezer, míg az unió területén évente 250 ezer gyermek eltűnését jelentik be a hatóságoknak. E sokaság 15 százaléka az, aki a családi otthont hagyja el egy bizonytalan jövőért. Sokan közülük kifejezetten szerető, jó körülmények között nevelkedtek, a jelenséggel a szakemberek sem tudnak mit kezdeni. Nos, gyakorló apukaként egy ilyen veszteségnek pusztán már a lehetősége is annyira megrángatott, hogy egyfajta prevencióként megpróbáltam kiírni magamból. Évekig érleltem a kötet alaptémáját, eseteket kutattam fel, érintett szülőkkel beszélgettem, szóval sokáig készültem, mielőtt nekiláttam az írásnak. Azt akartam, hogy igazán átérezzék, hogy fájjon az olvasóknak, s maguktól jöjjenek rá az elengedés feloldozó, szabadságot hozó mivoltára.

 

–  Bár általánosságban írt a szülők és a gyermekek közötti szembenállásról, én úgy vélem, egy apa nem tud elszakadni saját érzéseitől, még akkor sem, ha íróemberről beszélünk, sőt! Mennyire sikerült ez önnek?

 

Megszenvedtem vele. Felül kellett kerekednem a saját önzésemen. Az a baj, hogy szembenállásról beszélünk, meg hálátlanságról, ahelyett, hogy felfognánk végre: a gyerekünket nem hitbizományba kapjuk, s legkevésbé sem tekinthetők egy elvárható megtérüléssel kecsegtető befektetésnek. Elégedjünk meg azzal, ha tisztességgel felneveltük őket, és adjunk hálát, hogy mindez egyáltalán megadatott nekünk. 

 

– Nem gondolja, hogy ön, aki eddigi könyvei alapján távolságtartónak tűnt, ezúttal lemeztelenítette lelkét az olvasók előtt?

 

Szerintem mindenki jobban járt, hogy csak a lelkemet… De komolyra fordítva, ha valaki nem "iparos" író, akkor ez a fajta kitárulkozás minden szöveg mögött ott munkálkodik. Az említett távolságtartás egyébként a minden eddigi írásomat átható iróniából következhet, ami nagyon fontos számomra, mert szerintem sokszor indokolatlanul komolyan veszünk mindent. Mintha egy megingathatatlan nemezis lakozna bennünk. És innen egyenes út vezet a sztenderd szülői attitűdhöz, ami nem jó. Mert még a szeretetünk, a gondoskodásunk is úgymond kötelező. A könyv alapszituációja viszont annyira abszurd, hogy itt nem lehet ironizálni, viccelődéssel oldani a feszültséget, mert olyankor valóban előjön a szereplőkből a lemeztelenített énjük. És én pont ezt akartam megmutatni.

 

– Nem szeretnék spoilerezni, de kénytelen vagyok megjegyezni – bár nem vagyok pszichológus – hogy a könyv történései alapján más véget vártam. Kapott mástól is ilyen visszajelzést?

 

Hogyne. Egy anyuka dedikálás alkalmával teljesen kétségbeesve azt kérdezte: akkor tényleg nincs remény? Nos, ez a regény a kétségbeesésről szól. Arról a pillanatról, amikor felismeri az ember, hogy minden küzdés hiábavaló és reménytelen. Amikor a pokolra kívánja azokat, akik azt tanácsolják: ne add fel. Mert van egy pont, ahonnan nincs tovább. A hit, a remény csak üres duma. Az is kiderül, hogy minden protokoll hiábavaló, nem vezet eredményre. A társadalom a gyereket védi, s ez így helyes. De mi lesz velünk, a szülőkkel? Túlélik-e a veszteséget, a szégyent, a környezetük előítéleteit? Vagy ők lényegtelen szereplők, mehetnek a kukába? Szeretném a történettel azt sugallni, hogy az úgynevezett "érzékenyítés" mindenkire vonatkozik. Egy felnőtt gyerek távozásába nem kell feltétlenül belepusztulni. Van saját életük a hátra hagyott szülőknek, tessék továbblépni, és azt, illetve az érzelmi kapcsolataikat gondozni, építeni. Mert hogy nekik is csak egy életük van. És lebegjen szemük előtt a mondás, mely szerint: "A buta nem emlékszik és nem bocsát meg; a naiv emlékszik és megbocsát; a bölcs megbocsát, de nem felejt".

 

– A Törik, nem hajlik a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg, ez egyben azt is jelenti, hogy a jövőben a balatoni történeteit már nem olvashatjuk?

 

 – Minap adtam le a 21. Század Kiadónak az Édesvízi mediterrán sorozat befejező részét Parti sétány munkacímen, remélem kihozzák jövőre, de utána tényleg befejeztem. Már csak azért is, mert a hőseim Dalmácia felé veszik az irányt. S hogy mi készteti a hatvan pluszos házaspárt Magyarország elhagyására, s miért gondolják azt, hogy ebben a korban még új életet kezdhetnek egy Dubrovnik melletti kis faluban? Azt hiszem, újfent egy olyan fikció született, aminek minden egyes apró részletét a valóság ihlette…

Előző

Hiszek a csapatjáték erejében...

Következő

Egy igazi „alföldi, pusztai gyerek”...

Kövess minket!