Eszterhai Katalin neve jól cseng olvasóink körében könyvei és a vele készült interjúink révén. Az Akaratunk gyógyereje című könyve többek között olyan fűszerekkel, gyógynövényekkel ismerteti meg olvasóit, amelyek hozzájárulhattak az írónő látásának javításához.  Személyes élményei mellett történelmi tényekkel, napjaink kutatási eredményeivel és népi hiedelmekkel mutatja be az általunk is gyakran használt fűszereket. Ez adta az ötletet, hogy indítsunk egy olyan sorozatot, amelyben a Kanadában élő írónő ismerteti meg önökkel az általa kedvelt fűszereket. Az első, bevezető cikkében a varázserővel bíró fűszerekhez való kötödését osztja meg önökkel.

„Most behunyom a szemem, gondolataim fürgén motoszkálnak azok között a fűszerek között keresgélve, amelyeket valaha kóstoltam. Látom magam előtt édesanyámat, ahogy pakolta, csomagolta a sárga, barna, fekete, tűzszínű őrleményeket, törmelékeket és halkan suttogott magában, mintha imádkozna, majd felemelte a fejét, rám mosolygott és azt mondta: - Gyógyító varázserő van bennük. Kételkedsz? – kérdezte és markába vett néhány apró magot, majd szétnyitotta ujjait, és arra kért, fújjak rá. Mintha apró porszemek szálltak volna a levegőben, könnyű, súlytalan szemcsék és éreztem a bódító illatot. Gyerek voltam még, csak forgattam a fejemet, megbabonázva próbáltam elkapni.  A szemem valósággal körül ugrándozta azokat, és mindenről elfeledkeztem, mert körbelengett a varázslat.

Mindegyiknek megvan a maga története – mondta hozzám fordulva és mintha egy kincsesládát nyitott volna fel, amiből sodródtak kifelé a mesék, amelyek megelevenedtek előttem, magukkal vittek messzire, ismerősnek tűnő virágos rétekre, az akvamarin madártollak földjére. Mesélt azokról a vadmadarakról, amelyek kitárt szárnyakkal védték a perzselő nap ellen azokat a kérges fákat és illatos füveket, amelyek egészséget, halhatatlanságot ígértek. Magukban hordozzák az ősi titkokat, amelyeket nem lenne szabad elfelejtenünk, figyelmeztetett, és a tenyerembe hintett egy kevés égővörös, kissé csípős port, ami szerinte több mint színes por, inkább búfelejtő, elfelejteti a rossz emlékeimet. Óvatosan föle hajoltam és beledörzsölte a tenyerembe, oda, ahol az életvonalam van és közben azt mondta: a fűszerek, megvédenek a romlástól és kedvet adnak ahhoz, hogy talpra álljunk, ha elestünk.

Ez felnőtt koromban gyakran eszembe jutott és amikor úgy érezem, hogy minden rossz körülöttünk, hogy semmi sem sikerül, amikor fojtogatott a sírás, elég volt egy csipetnyit a levesbe szórni, és a varázs nem marad el. A fűszerek segítettek. Még emlékszem arra a kőkeménységű, apró gyöngyszem alakú fűszerre, amelyiknek olyan volt a színe, mint a zöld mohának eső után, édesanyám szinte minden ételbe belefőzte, mert hitte, örökre összekapcsolja azokat, akik szeretik egymást.

Sok-sok mag, héj, levélvirág, kéreg van a konyhánkban, és felfedik előttem rejtett titkaikat, varázslatos erejüket. Aromájuk, mint egy szépen szóló hegedű hajlított hangja, vagy mint egy gyönyörű dobszóló, felpezsdítik a véremet. Az évek alatt mindent összegyűjtöttem, ami a boldogsághoz szükséges. Naponta felfedik előttem rejtett titkaikat, varázslatos erejüket.

Mindenkinek és mindennek van egy titkos küldetése, neked is, nekem is, a fűszereknek is – emlékezetemben visszacseng anyám hangja. Akkor, amikor ezt mondta, nem értettem igazán, miért jobb az, ha valami fűszeres, akkor nem törtem azon a fejemet, csak elfogadtam, de akkor még fiatal voltam. Mai ésszel úgy gondolom, amikor valami fűszeres, legyen az étel vagy élet, az azt jelenti, jobb, ízesebb, szebb, kedvesebb, értékesebb, mert elüt a száraztól, a színtelentől. Nekünk fűszeres az életünk. Egymás iránti törődésünk, szeretetünk, az öröm, a bánat, a sírás és a nevetés, akár a fűszerek az ételeknek, ezek az érzelmek ízt adnak a mindennapoknak.

A lelkem, akárcsak édesanyámé, összefonódott a fűszerekkel. Elég egy csipetnyit a levesbe tenni, és ha hiszünk benne, a varázs nem marad el, bíztatom magamat.  Persze nem elég a fűszer, az akarat is kell hozzá, hogy a mindennapi élet egy-egy darabját sugárzóvá tegyük, hogy ne vesszen ki belőlünk a szív frissessége, a játékosság, a bátorság, hogy merjünk mindent szakadatlanul újnak látni.”