Marina Lvovna Sztyepnova orosz író, lapszerkesztő, a kortárs orosz irodalom külföldön is elismert alkotója. Jelenleg Moszkvában él. A kisinyovi egyetem bölcsészkarára járt három évig, majd a moszkvai Gorkij Irodalmi Intézetben diplomázott. Jelentősebb elbeszélése először 2000-ben jelent meg, de azóta számos jelentős irodalmi folyóirat közölte és közli elbeszéléseit, Jelentős figyelmet kapott már a 2005-ben megjelent első regénye is, a Хирург (Hirurg, jelentése 'sebész'). A 2011-es Lazar asszonyai (Женщины Лазаря) pedig azonnal a sikerlisták élére került, irodalmi díjakat nyert, számos idegen nyelvre lefordították.2020-ban megjelent Сад (A kert) című regényét beválogatták a Nagy Könyv díj 2021. évi döntős „rövid listá”-ba.

Részlet Marina Sztyepnova A kert című könyvéből

    Tuszja születése után három hónappal, júliusban, egy este Nagyezsda Alekszandrovna a legszerencsétlenebb nőnek érez te magát a világon. És miért érzett így? Azért, mert valóban a legszerencsétlenebb nő volt. A foltos, poros és félig ősz kétségbeesés fürtökben lógott le róla, elnyúlt mögötte, és megtöltötte a szobát. Nem hagyta lélegezni. Élni.

   Minden hazugságnak bizonyult, az első szótól az utolsóig.

   Nagyezsda Alekszandrovna följebb emelte a viaszcseppes gyertyatartót ‒ egy kicsit sem lett jobb, Istenem, milyen elvisel hetetlenül és visszataszítóan sötét van itt! ‒, és ingerülten dobta le a soron következő könyvkupacot a padlóra. Engedékeny franciák. Fennkölt németek. Jane Austen és a Brontë nővérek, akik miatt, már felnőtt fejjel, angolórákat kezdett venni. Hiszen legalább maguknak a nőknek kellett volna érteniük. De nem, inkább értelmetlen és senkinek sem kellő szalonfecsegéssel ütötték el a dolgot. Borjatyinszkaja gondolatban sorra vette a több tucat végigolvasott regényt, mintha csak a rózsafüzéren pörgetné az ujjait, követve a rideg, nem tudni, milyen bűnökért kiszabott penitenciákat. Negyven miatyánk, százötven üdvöz légy, és még negyven hiszekegy.

   Nem, egyetlen szó sem igaz! Egyetlen szó sem!

   A regénybéli anyuskák, anyácskák, maman-ok, sőt az egészen kiállhatatlan, nemes lelkű anyák, akikért Borjatyinszkaja oly sokszor ontott édes, könyvízű könnyeket, nem egyszerűen csak kitalációnak bizonyultak, hanem egy mindenkit egyenrangúnak és sajátjának elfogadó gonosz idióta rossz viccének és mekegésének. Akit ‒ Istenem! ‒ egyszerűen elfogadtak!

   Az eleven, meleg, senkinek sem kellő teje azonnal elindult, és kellemetlenül feszítette belülről. Borjatyinszkaja megrántotta a szoros kapcsokat, majd még egyszer, miközben érezte, ahogy a mellén átázik a vékony anyag ‒ erről sem esett szó a könyvekben, ezekről a megalázó, fokozatosan száradó, édes foltokról, meg hogy mennyire sajog az ember dereka, amikor a bölcső fölé hajol, és mennyire rémisztően ‒ szaggatottan és rekedten ‒ lélegzik a gyermek a sötétben.

   De az még rémisztőbb, amikor ez a szuszogás egyszer csak megszűnik.

   Erről miért nem írt senki?

   Nagyezsda Alekszandrovna megpróbált visszaemlékezni, hogyan lélegeztek az idősebb gyermekei, de képtelen volt rá. A gyermekszoba a felső félemeleten kapott helyet: két aprócska, meleg helyiség, a sarokban rózsaszínű kis mécsesek álltak, az ágyak fölött vászonbaldachin húzódott. Szoptatós dajkák, dadák, gondozók. Ebben a tejes babavilágban példás rend uralkodott, de úgy tűnt, Borjatyinszkaja sosem lépett be ide. Igaz, bármelyik percben megtehette volna. Ezt mindenki tudta. Nagyezsda Alekszandrovna sosem emelte föl a hangját, de az észrevételeit sem mondta el kétszer. Ezt is tudta mindenki. Már a hercegné szoknyájának hűvös és halk suhogása is tiszteletteljes zavart keltett a szolgálókban ‒ mindez olyan magas szintű képesség volt, melynek elsajátításáról minden úrnő álmodozott.

   Nyikolajt és Lizát reggel és este hozták le ‒ egyforma, pompás kis muszlinruhácskát viseltek, mindketten pirospozsgásak voltak, fényesre sikálták őket, és hasonlóan zavarban érezték magukat. Egy év volt közöttük, a herceg pedig ‒ azokban a pillanatokban, amikor lealacsonyodott a gyerekekkel való találkozásig ‒ gyakran összekeverte a fiát meg a lányát, amin kedvesen fel is nevetett. Egyébként gyöngéd apa volt. Lizát és Nyikolajt hároméves korukig szinte meg sem verték, és utána is csak ritkán. Enélkül is csöndesnek és tisztelettudónak nevelkedtek, valahol fent, az emeleten, a saját lakrészükben. Borjatyinszkaja időnként ‒ a báli szezonban, vagy amikor különösen sokat viziteltek ‒ még meg is feledkezett róla, hogy van két gyermeke. Hogy egyáltalán a világon vannak. Úgy tűnt, sosem betegeskedtek. Mindenesetre legalábbis nem emlékezett rá, hogy jelentették volna neki.

   A dajkákat felváltották a nevelőnők, majd Nyikolaj mellé nevelőt fogadtak, úgy rémlett, a tanítókkal végeérhetetlen és fárasztó vesződségek jártak, a nevelés mégis kifogástalan eredményeket hozott. Amikor Nyikolajt és Lizát hétéves korukban odaengedték a közös asztalhoz ‒ először a kisfiút érte a megtiszteltetés, majd nyomában, az asztal távolabbi részén Liza fekete, göndör fürtös fejecskéje is fölbukkant ‒, mindenki elérzékenyült attól, hogy milyen ügyesen használják az evő eszközöket, és a szemükkel kérdezik az anyjuktól, hogy válaszolhatnak-e a feltett kérdésre. A gyerekeknek anélkül megszólalni, hogy kérdezték volna őket, szigorúan tilos volt. Repetát kérni vagy egyáltalán a hangjukat hallatni az asztalnál úgyszintén. Nagyezsda Alekszandrovna nagyon ügyelt arra, hogy a házban még ilyen apróságokra is megfelelő hangsúly kerüljön.

   A bélgörcsök, a fogzás, az éjjeli rémálmok és a nappali paj kosságok mind-mind háttérbe szorultak.

   A hercegné sosem szerette a gyermekeit. Az idősebbeket. Mindez most már teljesen világossá vált. És a gyerekek sem szerették az anyjukat ‒ de miért is szerették volna? A szülők azért vannak, hogy tiszteljék őket. Nagyezsda Alekszandrovnát az anyja, a lobbanékony és magas termetű szépség, csak egyszer, nyolcéves korában vette ölbe, miközben aludt, hogy a rosszul kialakított gyerekszobából átvigye az új helyre, a hercegné pedig egész életére megjegyezte a súlyos és gyöngéd melegséget, az anyja magas nyakát, meg a pirosas rózsaszín igazgyöngy fülbevalót, amely az úszó álmon keresztül himbálózott és lebegett összeragadt, nedves szempillái előtt. Borjatyinszkaja évekkel később visszaemlékezett erre a pillanatra, az erőteljes, elképzelhetetlen boldogságra, de nem is boldogság volt az, ha nem eleven, állatias közelség érzése ahhoz a lényhez, akinek valaha a része volt.

   Egyébként minden bizonnyal csak álmodta az egészet.

   Az anyjával gyermekkorában, ahogy illett, szinte sohasem találkoztak. Akkoriban a dadája vette az ölébe. A kedves dadus. A dada. Amikor az asszonyt elküldték a háztól, ahogy 70 előbb vagy utóbb minden szolgálót elbocsátottak ‒ az anyja indulatos volt, és nem lehetett a kedvére tenni ‒, Nágya úgy bömbölt, hogy az anyja elverte a reggeli egészségügyi sétájá hoz használt nádpálcával. A dada meg csak siratta: Krisztus szerelmére, úrnőm. Meg: galambom, galambocskám. És egyre csak nyújtotta a kezét, odatartotta, hogy inkább őt érje a verés. A nagyujja körme csúnyán meg volt görbülve. Dadus, neked miért rossz ez az ujjad? Tudod, galambom, gyermekkoromban sípot faragtam magamnak, a kés egyszer csak megcsúszott. Így hát nem rossz ez az ujjacska, csak nyomorék.

   Na és akkor? Eltelt az élet. Most már ő maga is anya. És nem is rossz. Szereti a gyermekét, még ha csak az egyiket is, az utolsót, de az Isten irgalmas, és szemet huny ilyen apróságok fölött. De mit ér mindez? Mit tett jóvá a szeretete? Miben segített? Meg tudott gyógyítani legalább egyetlen nyomorék ujjat is? Borjatyinszkaja lesöpört még egy könyvtornyot az asztalról. Azóta nem tette be ide a lábát, amióta a férjével… Nem fontos. Attól a naptól kezdve. A szoba pedig elvadult, elszokott tőle, most pedig sértődötten vagy talán gúnyolódva elrejtette a keresett könyvet.