Almásy J. Csaba több évtizedig dolgozott a sajtóban, jó néhány szerkesztőségben megfordult fotósként, fotós rovat vezetőjeként és képszerkesztőként is. Az országos ismertséget –elsősorban a divatfotóival – szerzett művész ma már a Metropolitan egyetemen tanítja a jövendő fotóművészeit.
Egy kis településen, Csengerben született, de óvodás éveit Nagygécen töltötte, majd az 1970-es árvizet követően a család visszaköltözött a szülőfalujába. Mint ahogyan az interjú során elmondta, számára a gyermekkor meghatározó volt. Főleg nagyszüleitől tanult sokat, de például a divat iránti érzékét édesanyjától örökölte, aki híresen szép asszony volt, és mindig finoman, elegánsan és stílusosan öltözött, emellett remek lakberendező volt. Gyermekeit is – Csabának egy húga van, akivel a mai napig szoros kapcsolatot tartanak – mindig az eseményekhez illő, csinos ruhába járatta, az ápoltság kötelező volt az Almási családban.
A gyermekkoráról érzékletesen és szeretettel mesél. „Kísérletező, alkimista típus voltam, már nyolcévesen laboratóriumom volt. Mindenképpen a megismerés, a kutatás hajtott és a vizualitás. Tizenkét évesen már fényképeztem. A szatmári vidéki évek után nagy váltással geológiai technikumba kerültem Tatabányára. Szüleim nem értették választásomat, de támogattak. Büszkék voltak, hogy 400 jelentkezőből bekerültem abba a 25-be, akit felvettek… az alföldről… egy kis településről. Nagyon szép és önálló éveket töltöttem ott, de kollégistaként havonta csak egyszer tudtam hazautazni, ami akkor még egy tortúra volt a híres fekete vonaton Mátészalkáig. A suliban olyan tantárgyaink voltak, mint földrajz, biológia, fizika, kémia, szabadkézi rajz, ábrázoló geometria. földtan, ásványtan, kőzettan, de ezek mellett engem a művészetek is érdekeltek, főleg a filmek, de inkább a rendezés. Továbbra is fotóztam, filmklubba és színházba jártam fel Budapestre. Tudomány, hagyomány, művészet, filozófia, vizualitás nekem mind kellett.”
Visszatérve a csengeri évekre, Csaba elmesélte, hogy ott ismerkedett meg Szendrő Iván színésszel, aki „hajnau” – Julius Haynau tábornagy, az osztrák seregek főparancsnoka – legendát kutatta. Náluk lakott, a nagypapa emlékeit dolgozta fel monodrámává. Az egyik látogatása alkalmával Király Tamás is vele jött, a werkfilm elkészítésében segített, amelynek a 13 éves Almási Csabika volt a főszereplője, aki akkor még nem tudta, hogy a divattervező és az avantgard művészetek milyen jelentős helyet foglalnak majd el az életében. „2019-ben a Ludwig múzeum egy fontos kiállítást rendezett Király Tamás életművéről, amelyen közel másfél évig dolgoztam, hogy minden tökéletes legyen. Nemcsak a több ezer képemet adtam át, hanem szakmai tanácsokat is nyújtottam a kurátoroknak a nyolcvanas- kilencvenes évek életérzéséről, a berlini utunkról. Itt szeretném elmondani azt az alapigazságot: ami szép, jó, igaz, az örök és nem mulandó. Király Tamás munkássága végül méltó helyre került, de sajnos csak halála után értékelték már munkáit.
Király Tamás modelljei körében.
De térjünk vissza, hogyan alakult a fotóművész útja a középiskola elvégzése után, merthogy geológus nem lett, azt tudjuk.
„Tatabánya után Budapest következett, és mivel nem tudtam csak úgy, hipp hopp filmrendező lenni, ezért a fotózást választottam, amihez az akkori szubkultúra kedvező, nyitott volt, egy kicsit Berlinhez tudnám hasonlítani. Az első főbérlőm Zátonyi Tibor fotóművész volt, aki sokat segített, tanított. Később Király Tamás performance-aihoz is csatlakoztam, mint modell, fotós, szervező, ruhakivitelező. Igen mozgalmas évek voltak. Közben fotólaborban és fotóművészeti galériába dolgoztam, elvégeztem a fotósképzést, megismertem az összes akkori nagy hazai fotóst – Baricz Kati, Keleti Éva, Tóth József - Füles, Jung Zseni, Korniss Péter… Akkoriban engem kevésbé érdekelt a riport, mint műfaj, inkább a szépség fogott meg.”
A rendszerváltással új magazinok jöttek, ahol új, nyugati szemlélet, technika kellett. Ez egy újabb lendületet hozott Csaba fotós pályafutásában, ráadásul ekkor jött haza Kiss Szilárd, aki Londonban tanult divattervezést. A két alkotó hamar egymásra talált és több évtizedes közös munka következett.
„Szilárddal először az új life style magazinban, az Elite-ben dolgoztunk együtt, később a Cosmopolitanban, és egy sor további lapnál. Az Elite volt az első magazin, ahol a fotós, stylist, fodrász, sminkes együttes munkájaként készült a divatanyag. Egyre több színész, modell, divattervező kért fel, számos hazánkba érkezett világsztárt fotózhattam, az Elite magazin hátterével megnyíltak előttem a kapuk, az utazások is. Én voltam az első fotós, aki a párizsi, a londoni, a milánói divathetekről, mint kiküldött tudósíthatott. A Chanel divatház még arra is felkért, hogy ne csak a divatbemutatót fotózzam, hanem készítsek anyagokat a backstage-be is. Számukra akkoriban kuriózum volt egy Kelet-európai fotós és megjelenés egy magyar újságban. Azért ezek az utak nem csak boldog mámorban teltek. Az itthon még igen drága nyersanyaggal – az analóg gépek idején járunk – csínján kellett bánni, mert míg egy Nyugat-európai fotós ellőtt száz képet, én jószerivel ennek a felét tehettem meg. De a végterméknek ugyanolyan színvonalasnak kellett lennie. Jó kis iskola volt.”
Eszenyi Enikő
Egy bizonyos szint fölött, itthon már nem volt lehetőség szakmai fejlődésre, Az új technikákat a fényképezőgép márkaképviseletén megismerhették, azonban a művészi, fotózási technikákat, trendeket a hazai fotósok külföldi divatlapokból, külföldi fotósok munkáit tanulmányozva sajátították el. Almási Csaba példaképe Annie Leibovitz volt, de szereti Mario Testino vagy Richard Avedon művészetét is. Az utóbbinak köszönheti, hogy mozgásban is fotózta a modelleket, ezzel sajátos dinamikát teremtett divatsorozatainak. A világítás technikák is folyamatosan változtak, ebben is naprakésznek kellett lennie annak, aki a topon akart maradni. Csabának mindez sikerült, a kihívásokkal teli korszak lehetőségeit kihasználva épített karriert. Ma már civilek is felismerik utcán, boltban. Ebben médiaszereplései is segítették.
„Sokat szerepeltem a médiában, például a Friderikusz show-ban, mint első magyar ételszobrász, majd a Bár című, Magyarország első reality show-jának a főszereplője voltam. Akkoriban a fotós munkáim mellett az első magyarországi Fashion Cafe egyik tulajdonosa is voltam, nálunk játszódott a reality show. Úgy gondoltam, és azóta is azon a véleményen vagyok, hogy több lábon kell állni, ennek jegyében a fotósmunkáim mellett folyamatosan vannak más projectjeim is. De visszatérve a média megjelenésekre, a szakmával kapcsolatban is számos interjúra kértek fel. A külcsín mellett a belbecs is érdekelt, nemcsak a világ dolgainak éltem, hanem szellemi utat is jártam és járok a mai napig. Meghatározó volt számomra a találkozás Szepes Máriával, akinek 15 évig voltam tanítványa, sokat tanultam tőle, amit a mai napig kamatoztatok.”
Szepes Mária
Elmondása szerint Szepes Máriát is egy Elite magazin fotózás kapcsán ismerte meg. Miután elkészültek a fotók még estig beszélgettek. Először a Vörös oroszlán könyvvel kapcsolatos kérdéseire kapott választ, de Mária elemezte a horoszkópját, sőt még verseket is olvasott neki. „Bódultan, roskadozva az információktól fejeződött be találkozásunk, mivel már az első alkalommal hihetetlen mennyiségű szellemi táplálék zúdult rám. Mindketten tudtuk, ennek lesz folytatása. Lett is 15 év közös munka, tanulás. Sorban kaptam a gépelt anyagokat, kéziratokat, könyveket és miközben egyszerre három helyen képszerkesztettem, fotóztam, még tanultam is.
A Máriával való találkozás egy ősforráshoz való visszatérés volt az összes alkalommal, feltöltődés és minden síkon való felkészülés a későbbi évekre. Hermetikus filozófia, asztrológia (A hermetikus filozófiában, asztrológiában a kiindulópont az önismeret, ezért az asztrológia nem más, mint a tökéletesedés egyik módszere, röviden egy szellemi út – a szerk.), karakterológia, filozófia, asztrológia, pszichológia, védikus tudományok, grafológia, művészetek – a tudomány minden műfaját érintettünk. Az ezotéria spiritualitás törvénye kicsit más, ezt Máriától tanultam.
Nagy szeretet van bennem az írónő irányába, de teljesen más a vérszerinti kötelék és a szellemi kötelék. Édesanyám, testvérem, a család nagyon fontos számomra, azok olyan egyedi kapcsok, amelyek csak köztünk alakulhattak ki. A Szepes Mária alapítványt, mint elnök vezetem 15 éve. Az alapítvány napi munkát ad, hiszen Szepes Mária életműve óriási felelősség, de szép munka, és szerintem jól is haladunk. Sok könyv, előadás, színházi darab, meditáció bizonyítja, hogy van miből meríteni, van mit továbbadni Mária szellemiségéből a jövő generációjának. Csak pár idézet mesteremtől: minden mindennel összefügg… a látható dolgok a láthatatlanban gyökereznek.”
Palvin Barbi
Amikor arról kérdeztem, hogy fotóművészként mi inspirálta, miből merített új és új ötleteket, elmondta, hogy számára minden ember, minden modell vagy színésznő inspirálóan hat. A híres Náray korszak modelljei, különösképpen Epres Panni, a modellversenyek, amelyekben zsűritagként is fel-feltűnt, de Palvin Barbi első fotózása, vagy Eszenyi Enikővel – mindketten Csengeriek – kötött örök szövetsége. De mint ahogyan Kiss Szilárd nélkül, úgy Körtvélyes Éva, az Elite magazin egykori főszerkesztője nélkül sem ért volna a csúcsra.
Színes és változatos munkái voltak az elmúlt 30 évben. A sajtóban folyamatosan jelentek meg anyagai, vezetői pozíciókat töltött be, de mellette nyolc évig a Vígszínház vezető fotósa is volt. A magazinoknál a fotózás szinte valamennyi műfajába belekóstolt. Készített külföldi úti beszámolókat, operabáli társasági fotókat, uralkodók látogatásokkor is őt kérték fel, így lencsevégre kaphatta János Pál pápát és az angol királynőt, de belekóstolt a reklámfotózásba, a látványtervezésbe is. „Közel 40 országban jártam, kutattam, figyeltem és megörökítettem mindent. Számomra egy Dél-afrikai képes úti beszámoló megfotózása ugyanolyan érdekes, mint egy Kossuth-díjas művész fotózása. Ez a periódus közel 30 évig tartott”
Dél-Afrika, Shakaland
A múltidézés mellett beszélgetésünk során a jelent, a mindennapokat is érintettük. Csaba a mai napig aktív, tele ötletekkel. „Jelenleg tanítok a Budapesti Metropolitan Egyetemen, szellemi munkát végzek az alapítványban, film, színdarab ötleteken dolgozom. Persze fotózom is. Nincs unalom, a 24 óra is kevés. Minden inspirál, még ha a négy fal között vagyok, akkor is gondolkodom, szellemi munkát végzek. Minden új dolog megérint, szerencsére a változás új erőt ad, könnyen alkalmazkodom hozzá, igaz magánéletre kevés idő marad. Úgy érzem minden sikerült, elértem, amit el szerettem volna érni, elégedett vagyok, több képemet is megvásárolták, vagy árverezésekre kerültek, vagy eladományoztam jótékonysági célokra. De számomra nem ez a mérce, inkább számítanak azok az emberi kapcsolatok, amelyek a fotózások alkalmával kialakultak, kollégákkal, megrendelőkkel, modellekkel. Boldog, kiegyensúlyozott útkeresőnek tartom magam.”
Az interjú végén Csaba a lelkemre kötötte, hogy köszönjem meg azoknak a segítőinek a munkáját, akik végigkísérték útján. Tehát, köszönet a közös munkáért a stylistoknak, fodrászoknak, sminkeseknek, technikai szakembereknek, asszisztenseknek, mindazoknak, akik Csaba eddig munkáit tehetségükkel, szaktudásukkal. támogatták.
És végül álljanak itt a pályatárs, a jó barát sorai:
„A divatszakmában eltöltött több, mint 25 év alatt sok embert láttam elfásulni, sőt kiégni.
Ez idő alatt Csabával sok produkcióban dolgoztunk együtt és lenyűgöző, ahogy ma is
ugyanazzal a lelkesedéssel, energiával teli lendülettel áll hozzá minden új munkához,
mint húszéves korában. Mi több, teszi ezt egyfajta gyermeki kíváncsisággal,
ami nagyon fontos ahhoz, hogy az ember megőrizze a kreativitását." – Kiss Szilárd
szöveg:Tobak Viki, fotó: Almási J. Csaba