A szeretet nagykövete

Eszterhai Katalin író, újságíró eddig megjelent írásait egyaránt áthatja a szeretet iránti vágy, a szeretet megélése és átadása. A Kanadában élő és alkotó író izgalmas, színes életútját már megismerhettük önéletrajzi elemeket tartalmazó könyveiből, amelyek középpontban szinte mindig ez a megfoghatatlan, gyönyörű szép érzés áll. Most legújabb könyve, a "Csillag lettél" kapcsán kérdeztük a számára, és bizonyára olvasóink számára is nagyon fontos témáról, a szeretetről.

– Már a korábbi könyvei által is kiderült, hogy az ön EQ-ja (érzelmi intelligencia) igen magas. Ez ön szerint született tulajdonsága, vagy tanulható?

– Úgy gondolom, hogy amikor megszületünk, olyanok vagyunk, mint a földbe vetett mag, ami, a környezetéből magához veszi mindazt, amire szüksége van ahhoz, hogy gyönyörű pipacs, dinnye, borsó vagy bab legyen. Az érzelmi intelligenciánk termő magja ott van a lelkünkben és attól függően, hogy a körülöttünk lévő  életkavalkádból mit is választunk ki, mi az, amit azokból magunkba építünk, attól leszünk figyelő, szerető, másokat tiszteletben tartó, nagybetűs emberek, vagy önző, senkivel nem törődő, fakó, haragos, szívtelenek. Az érzelmi világunk a tapasztalataink alapján fejlődik, és csak idővel teljesedik ki. Amikor gyerek voltam, nálunk gyakran csapkodtak a villámok, de mégsem bántam az otthoni égzengést, mert ennek köszönhetően nagyon hamar eldöntöttem magamban, hogy nem szeretnék így élni...

Naponta tanultam, figyeltem mindenre, ami körülöttem volt. Láttam milyen is az, amikor az édesanyámat az érzései vezették. Igen, láttam, amikor a jó vagy a rossz pillanatai, akár a tenger hullámai, egyik pillanatról a másikra a semmiből jöttek elő, elcsitultak majd újra felerősödtek. Amikor rosszkedvű volt sírt, kiabált és gyakran kikaptam, csak azért, mert őt bántották, mert elveszettnek érezte magát, mert nem volt körülötte más, akin kitölthette volna a mérgét, és hogy megvédjem magamat, a fantáziámmal teremtettem egy másik világot. Elképzeltem milyen lehet az, ha biztonságban érzem magam, ha melegség vesz körül, ha egy szerető kar körülölel és a kimondott szavaknak nem sértő hangsúlya, de zenéje, íze, színe van.

És ez a világ lett az enyém, ez az a világ, amit tudatosan megteremtettem magamnak és ebben élek. Hiszem, hogy az érzelmi intelligencia, azaz az „emberekhez való intelligencia”, ahogy a tudomány hívja, nem olyan, mint a köteles juss, ami egyformán kijár mindenkinek, még akkor is, ha ott van bennünk a „mag”, azt ápolni kell, gondozni, metszegetni, hogy mienk legyen a világ. A másokra és magunkra odafigyelést, az együttérzést, a magabiztosságot, a vádak, a hibák, a haragelengedését, az érzelmek kimutatását, annak hogyanját és módját egy életen keresztül tanulni kell.

– Mit jelent az ön szótárában a szó: szeretet?

– Nekem a szeretet a legnagyobb kincs, amelyért érdemes volt megszületnem, bennem a szó hallatára millióféle érzés, millió fajta gondolat rohan át... Ha szeretek és szeretve vagyok, könnyebben alszom, könnyen ébredek, szépek az álmaim, csillog a szemem, megszépülök, szívesen teszem a dolgomat, és úgy érzem, védve vagyok. Hiszem, hogy a szeretet erőt ad, képes a keserűt édessé varázsolni, a lelket patyolatfehérre mosni, a jégpáncélba burkolt szívet felolvasztani... Én az évek során sok mindent leromboltam és újraépítettem magamban, voltak és vannak emberpróbáló időszakaim, de hiszem, hogy a szeretet, ha átöleli a lelkünket, folyamatosan melegít és biztonságot ad. Ékszer, amire vigyázni kell.

– Mennyire fontos ön szerint az önmagunk iránti szeretet?

– Finom méreg a vér, páratlan, ritka, úgy perzsel, mint a láva. ha szeretethiányban élünk, sodrában könnyen másoknál hitványabbnak látjuk magunkat. Én tízéves koromig olyan faluban éltem, ahol korán megismerhettem a szív torzulásait, sokáig úgy feküdtem le minden este, hogy kértem, vigyen el engem onnan valaki, vigyen el, mert ott semmi nem olyan, mint amit én szeretnék, amiről én álmodok. Bevallom, azóta sem jártam ott, és nem abban a környezetemben kerestem a mintaképeimet. Az akkori ott élők közül csak egy embert őriztem meg az emlékeimben, Csehi tanító bácsit. Megőriztem, mert ő arra biztatott, higgyek magamban, az álmaimban. Azt mondta: „téged a szíved győzni indít...”Ahhoz, hogy másokat szeretni tudjunk, szeretnünk kell magunkat. Persze ez nem könnyű, mert könnyen átcsaphat önzésbe.

Sokáig azt hittem, hogy nincs dolgom magammal, azért teremtődtem, hogy másoknak megfeleljek, de eljött az idő, amikor elkezdtem keresni önmagamat, és rájöttem, naponta újjászülethetek. Nem szabad lekicsinylően beszélni magunkról, értéktelennek hinni, törpévé tenni magunkat, mert akkor megengedjük, hogy mások is így lássanak bennünket. Tudnunk kell, hogy valamennyien egyediek, értékesek vagyunk, te is, én is. A repülőgépeken azt mondják, először magunkra kell felrakni a veszélyhelyzetben lehulló levegőmaszkot, hogy másokon tudjunk segíteni. Hát ilyen a szeretet is, először magunkat kell becsülni, magunkban kell meglátni a jót, a szépet, hogy másokban is észrevegyük. Szeretetet kell adnunk és kapnunk ahhoz, hogy valamennyien azzá válhassunk, amivé lehetnénk.

– Napjainkban sokan elfelejtették a szeretetet, átvette az irányítást az önzés, a pénz és a hatalom, ön mégis határtalan hisz annak erejében. Honnan jön, milyen tapasztalatok segítették önben ezt a végtelen hitet, erőt?

-- Személyes tapasztalatból tudom, az “üzenet”, hogy nem szeretnek, úgy hat az emberre –mindegy, hogy gyerek vagy felnőtt –, mint a tengerára sziklára... előbb-utóbb felmorzsolja. Ölni tudó erő, sokáig ott marad a szívünk mélyén, érlelődik, majd, mint egy nehézkes légbuborék, saját ellenségünkké válik és a gondolataink hol alattomosan, hol meredeken megpróbálnak a mélybe taszítani. Én úgy nőttem fel, hogy nem éreztem az anyai ölelés melegségét, nem hallottam azt a szót, hogy szeretlek kislányom. A mi kapcsolatunk, hol diadalmasan ujjongó, hol fájdalmasa zokogó volt, Neki törvényei voltak, nekem álmaim, így nehezen békültünk össze, sértettük egymást és gyakran sérültünk, odaszúrtunk, ahol a legjobban fáj, a szívbe. Most visszanézve a közös életünket, lehet, hogy mindig kerestük egymást, közben makacskodtunk, hánytorgattuk a sérelmeinket, elvárásokat gyártottunk, megpróbáltuk alakítani, formálni egymást.

Egyszer olvastam valahol: ahol sebzettek vagyunk, ott a kincsünk. Az én szívem, köszönve neki, tele van kincsekkel, erről szól az új könyvem. A legtöbbet a gyerekkoromnak köszönhetek, annak, hogy az édesanyám volt az én anyám, aki mindent megtett azért, hogy ne akarjak rá hasonlítani, ne akarjak a nyomába lépni. Ő okos, művelt, bölcs asszony volt, de hiányzott belőle az, ami nekem kellett. Mindaz, amit én reméltem, amit akartam, egészen más volt, mint az igazi élet, az az élet, amit anyám igaznak hitt. Ő úgy formálta a világát, hogy háttal állt a napnak, én hinni akartam, és hiszem, hogy a napot nekem teremtette az Isten. Amit ő nem mert, én megtettem helyette mertem álmodni, lépni. Nekem ő kellett, hogy merjek mindent lehetségesnek gondolni, hogy hallhatóvá tegyem a szívemben folyton növekvő vágyakozást a jóra, hogy elhiggyem az álmaimat. Éberré tett és megtanított akarni, kard élén táncolni, és köszönve a gyerekkorom jó és rossz napjainak, elhiszem, és naponta vallom, hogy mindenkinek kell a szeretet, teremtő bőségét, felfelé emelő erejét mindannyiunknak éreznie kellene, mert aki szeretni tud és szeretve van, boldog, egészségesebb, ha beteg könnyebben gyógyuló, és hiszem, hogy a szeretet utat nyit a jónak...

– A szeretet egyenlő a boldogsággal?

- A boldogság felnőtt szó, amikor gyerek voltam, nem tudtam, hogy ez a kifejezés létezik, nem is hallottam, nálunk hiányzott a szótárból. Azt hiszem, ma sem tudom igazán meghatározni. Ha boldog vagyok, úgy érzem magam, mintha varázsszőnyegen ülnék, ami egy másik világba röpít, kinyílik előttem egy ajtó, és amikor belépek rajta, otthon vagyok, ahol mindenestől azzá válhatok, akivé akarok. Állítólag Hermann Hesse mondta: „A boldogság szeretet kérdése, semmi másé. Aki szeretni tud, az boldog ember.” Én boldog vagyok. De ismerem a boldogtalanságot is. Gyerekként láttam anyámat, amikor elcsukló hangon, szívet tépő hangon zokogott. Vigaszként odadörzsöltem az arcomat az övéhez, azóta is velem van kristálykönnyének sós íze, ami olyan, mint a tengeré. Én akkor még kicsi voltam, még nem tudtam, csak később olvastam valahol, hogy „gondolkodni szép, imádkozni szebb, szeretni minden”.

Akkor még azt se mondta nekem senki, hogy ezt a kincset nem kell messze földön keresni, ez a kincs mindannyiunkban ott van. Ha tudtam volna stoppolni, úgy, mint anyám a zoknikat, bestoppoltam volna szívén támadt lyukakat, de akkor csak gyerek voltam. Csak később, amikor már idős volt, akkor meséltem neki a szeretetről, arról a szeretetről, ami napfényt ígér, lélekből fakadó, és most megírtam a neki szánt leveleimet, hogy kivasaljam a lelkünkön támadt gyűrődéseket, hogy levegyem magunkról azokat a bilincseket, amelyeket magunk raktunk egymásra. Most, hogy ott ül az egyik csillag lábánál és olvassa a leveleimet, tudja, hogy a szeretet és a boldogság nálam párban jár.

– A szeretet egyik alappillére az adni tudás művészete, hogy áll az emberiség jelen pillanatban ezzel?

– Nem jó az, hogy mostanában az emberi kapcsolatok felületesebbé, hidegebbé váltak, a szívbéli beszélgetések, az igazi barátságok mintha hiánycikké váltak volna... a világ affelé megy, hogy nincs szükségünk egymásra, az ember pótolható... pótolható az automatákkal, üzenetrögzítőkkel, a robotokkal. Nem, az ember társas lény, szükségünk van egymásra. A legtöbben lótunk-futunk, keressük a boldogságot és nem vesszük észre...eltűnt belőlünk a rácsodálkozás a világra... hiányzik a szertartás… mindent csak gyorsan, gyorsan csinálunk...

Emlékszem, a férjem mesélte, hogy a nagymamája, bár nem járt templomba, talán nem is hitt Istenben, de soha nem vágta meg a kenyeret anélkül, hogy ne rajzolt volna rá keresztet. Férjem gyerekeszében elraktározta, amit gyerekszemével látott és ma sem kerül kenyér az asztalunkra, hogy a nagymama mozdulatát ne ismételné meg. Így naponta velünk van a régiek hitéből megmaradt varázserő, az ég sugallta áldás, és ez az, amit egymásnak adnunk kellene... mint a fazekas az agyagot, naponta formálni kellene a lelkünket. Aki szeret, köti-oldja sorsát, bár a sorsok különbözőek, de van egy faladatunk, ami közös: arra kell törekednünk, hogy a lehetőségeinkhez képest a legjobbat adjuk mindenkinek, hogy a legszeretőbb emberré formáljuk magunkat. Ha szeretünk, bármi megtörténhet, még akkor is, ha az érzés csak egy óráig vagy egy napig tart, nem számít, mert ez elég idő ahhoz, hogy elveszítsük, amit korábban mindennek hittünk azért, hogy mindent megtaláljunk.

Hát nem csoda-e a szeretet ereje? De igen, csoda, mert emberi. Nekem valaki egyszer azt mondta és ezt most szeretném tovább adni: Emlékezz, ha boldog vagy, a világod színes, mint a virágos rét, tele van gyönyörű pirossal, sárgával, kékkel. Úgy szeress, hogy a színek ne fakuljanak ki, fénnyel töltsd meg az életedet és engedd, hogy az égiek beleszőjék a mennyeit....