Az adaptálás mesterei – Szokolai Brigitta, dramaturg

Bevallom, szeretem böngészni a filmek, vagy a színházi előadások stáblistáját, s amikor olvasom a dramaturg nevét, elgondolkodom, hogy vajon mit csinál, mit tesz a produkció egészéhez, amikor ott van az író, a rendező. Feltételezhetően nem vagyok egyedül a kíváncsiságommal, ezért itt az ideje, hogy önökkel együtt bepillantsunk ennek az izgalmas alkotói tevékenységnek a mindennapjaiba.

Ezen a héten Szokolai Brigitta válaszait olvashatják, aki orosz és japán nyelvet tanult a Külkereskedemi Főiskolán, de hamarosan a Színház-és Filmművészeti Főiskola dramaturg szakán folytatta tanulmányait. Kezdetben televíziós műsorok stáblistáján olvashattuk nevét, de pár év múlva már színházi produkciók létrejöttét segítette sikerre. Magyar írók – Molnár Ferenc, Márai Sándor, Fejes Endre, Szép Ernő – alkotásai mellett a világ leghíresebb külföldi íróinak műveit – Goldoni, Ibsen, Cocteau, Shakespeare, Neil Simon, Neil Simon, Oscar Wilde – adaptálta színpadra, csak, hogy néhányat kiemeljünk a több tucat író közül.

–  A nagyközönség elég keveset tud a dramaturg munkájáról, mindenekelőtt elmondaná pár mondatban, hogy miből áll egy dramaturg feladata?

–  Egy régi színházi mondás szerint: a dramaturg az igazgató – más olvasatokban – a rendező beszélgetőtársa, jobbkeze. Mindenesetre, sokat olvas, ismeri a világszínházi irányzatokat, darabot ajánl évadra, színészre, ha kell, a kor követelményeinek megfelelően meghúzza azt, műsorfüzetet, szórólapot szerkeszt, ír, ha meghallgatják, a szereposztásra is javaslatot tehet.

– A Színművészeti Egyetemen voltak időszakok, amikor szerepelt a tananyagban a dramaturgiaoktatás, majd eltűnt, hogy azután ismét elővegyék. Abban az intézményben, ahol ön végzett, tanítottak dramaturgiát, forgatókönyvírást?

–  Én a Színház-és Filmművészeti Egyetemen végeztem 1997-ben, ahol nemcsak dramaturgiát, de dialógusírást, forgatókönyvírást, színpadi adaptációt is tanítottak, több más elméleti tárgy mellett; s ahol valóban, hosszabb kihagyás után indult újra a dramaturg képzés. A mi osztályunk fele részben rendezőként, fele részben dramaturgként végzett, első ízben ötéves oktatás után. Osztályfőnökeink Osztovits Levente és Babarczy László voltak.

– Mi késztette arra, hogy az írói, újságírói, fordítói aktivitás mellett dramaturgi feladatokat is vállaljon, vagy éppen fordítva, a dramaturgiai feladatok mellett egyéb írással kapcsolatos anyagokat készítsen?

–   Friss újságíró diplomával kerültem a Magyar Televízióba, ahol akkoriban Hankiss Elemér igazgatása alatt produkciós irodák működtek. Itt kaptam dramaturg-gyakornoki lehetőséget Schulze Évától a Drámai Műsorok Stúdiójában és Békés Páltól az IKSZ-ben (Irodalom, Képzőművészet, Színház), ahol világossá vált számomra, hogy recenziók helyett engem visszavonhatatlanul a „csinálás” érdekel. Innen vezetett az utam aztán az Egyetemre is.

– Egy dramaturgnak mekkora művészi szabadsága van?

–  Amekkorát ki tud vívni magának. Ez – a személyes adottságain túl, és itt elsősorban nem a tehetségre gondolok, hanem a meggyőzőképességre, az „intellektuális hatótávra” – nagyban függ a lehetőségeitől is. Egy frissen alakuló társulatnál vagy korszakváltáshoz érkező színháznál akár arculatteremtő, program adó szerepe is lehet, más esetben megrekedhet a darabfelhajtói létben. Mint annyi mindenkinek a szakmánkban, a dramaturgnak is jó adag szerencsére van szüksége a pályán.

– Ön szerint a dramaturg szempontjából mi a különbség egy irodalmi mű, majd annak filmre vitele, akár színpadra állítása között? Mit kell tennie, hogy az írás – az írott szó, egy regény vagy novella – hangulatát méltón visszaadja a színpadon vagy filmvásznon?

–  Vannak szerzők, akiknek a műveit szinte lehetetlen kiragadni eredeti műnemükből. Kevés színpadi alkotásnak sikerült például visszaadnia Rejtő leírásokban is megjelenő humorát. A fő törekvés persze átültetni mindent a dialógusokba. Úgy beszéltetni a hősöket, hogy egyénített nyelvük rögtön meg is jelenítse őket, a kort, a társadalmi közeget. És sokat segít, ha mindezt már adott társulatra, adott színészre lehet fazonírozni. Számomra revelatív volt, amikor a rádióban részese lehettem a 210 epizódot megélt Időfutár című hangjátéksorozatnak. Hiszen ott a képi világról is le kellett mondanunk. Amit a színpad vagy film jótékonyan hozzáadhatna egy füstös lebuj megjelenítéséhez például, azt egy borízű, rekedt baritonnal kellett elérnünk.

–  Mit szeret leginkább a dramaturg munkájában?

–  Az elemző próbákat. Illetve ezt megelőzően azt az aknamunkát, mely során egy színház vezetésével el lehet hitetni, hogy az adott mű bemutatásra érdemes, akkor és ott épp nekünk való.

–  A dramaturgok általában több idegen nyelvet magas szinten birtokolnak, és többnyire azokon a nyelveken íródott kéziratokból dolgoznak. Ennek ellenére pályafutásuk alatt több olyan feladat is rájuk talál, amelyet általuk nem ismert nyelvből kell átírniuk. Milyen módszertani különbség van egy regényt, vagy színdarabot eredeti nyelven olvasni és abból dolgozni, illetve fordításból készíteni a dramaturgiát?

–  Ezzel a kérdéssel vitatkoznék. A pályánkon ugyanis jórészt eredetileg is magyarul íródott, vagy a műfordítók által már korábban lefordított szövegekkel találkozunk. Kevés színház engedheti meg magának, hogy folyamatosan csak „felfedezzen”, honi színpadon eddig ismeretlen művek fordításait rendelje meg a dramaturgjától, és vállalja ezzel a mindenkori úttörők kockázatát. Jómagam oroszul és japánul beszélek, és még egyszer sem fordult elő, hogy fordítást rendeljenek tőlem. Ennek fő oka, hogy olyan tüneményesen zseniális, érzékeny és nagy tudású dramaturgok fedték le az „orosz piacot”, mint a fájdalmasan korán elhunyt Radnai Annamária és Morcsányi Géza, sokunk példaképei.

– Amikor dramaturgként dolgozik, az elkészült produkcióra nem mondhatja, hogy az a saját alkotása, hiszen sok esetben változik, alakul az előadás létrejöttének folyamatában, míg az író annak tekintheti művét. Hogyan tudja összeegyeztetni a lelkében, a fejében ezt a két dolgot?  

 –  Dramaturgnak lenni – alkalmazott művészet. Ha az ember dramaturgnak áll, jó, ha tisztában van ezzel. Akinek a habitusával ez összeegyeztethetetlen, előbb-utóbb íróként, forgatókönyvíróként, rendezőként folytatja tovább.

– Mint már említettük, közös alkotási folyamat egyik része a dramaturgia, a stábbal egyaránt osztoznak a sikeren és a bukáson. Ez utóbbi előfordulhat annak ellenére is, hogy a dramaturg kiváló anyagot tett le. Hogyan éli ezt meg?

 –  Szerencsére, pályám jó részében együtt sírtunk, együtt nevettünk a többi alkotóval. De volt osztálytársaim néha meséltek arról, hogy egy sikerületlen bemutató után nekik kellett „elvinni a balhét.” Nem is feltétlenül az elkészült szövegkönyv minősége kérdőjeleződött meg ilyenkor, hanem maga az ötlet, a javasolt színpadi mű.

– És végül, ön szerint az írás tanulható?  Sokan mondják, hogy arra születni kell, szinte zsigerből jön. Mi erről a véleménye?

–  Bizonyos szerkesztési elvek, színpadi törvényszerűségek, ritmus, dinamika, akár még a dialógusírás is tanítható. De, akiben nincsenek kikívánkozó történetek, pusztán a fentiek ismeretében nem válik íróvá. Ahhoz szükséges az elementáris közlési vágy.

Tobak Viktória