Egy nő a szívek világából

Nyilka Ildikó

Nyilka Ildikóval a Life on goes jótékonysági esemény kapcsán ismerkedtünk meg. Kezdetben ismeretségünk a hivatalos ügyekre korlátozódott, de ahogy egyre többet beszélgettünk lassan feltárult előttem egy mindig vidám, optimista és pozitív személyiség színes életútja.

 

Ildikó Erdélyben született, 19 éves koráig a gyönyörű Marosvásárhelyen  élt. Anyanyelve a magyar, azonban az iskolában és a barátoktól hamar megtanulta a román nyelvet is. Egyszerű, vallásos családban nevelkedett, mindkét szülője reggeltől estig dolgozott. Édesapja szorgos mesterember volt, azonban ha tehette mindig olvasott., édesanyja pedig mindig a jóra tanította. Ezekre az évekre, mint a munka és a szigor éveire emlékszik vissza. Vidám gyerekkori emlékei leginkább a nagyszülőkhöz főződnek.

 

„ Nagyszüleim vidéken éltek, ahol szabadnak, felhőtlen gyermeknek éreztem magam. A szívem még ma is oda köt ahhoz a mesés tájhoz, a kis faluhoz, ahol az érdekes szokások, kultúrák, népi hagyományok még ma is nagyon erősen élnek. Ahol a tánc a vidámság, a kalákák” a játék. Ott váltam a szokások és a hagyományok rabjává, ott szívtam magamba egy színes, érzelemmel, szeretettel, magyarsággal teli világot, amely ma is mélyen él bennem.” 

 

Ildikó igen határozott, tudatos kislány volt, már 12 éves korában azt mondogatta, hogy ha felnő külföldön fog élni, üzletasszony lesz. Hamar megtanulta, hogyan legyen hasznos, hogyan keressen pénzt, hogyan tudja megszerezni azt, amit pénzen meg tud venni.  A nagyszülők falujában népi szokás, hagyomány volt a „kalapfonás”, ami az egyetlen pénzkereseti lehetősége volt a vidéki népnek, és érdekes elfoglaltság egy városi kislánynak. A téli szünidő alatt úgy dolgozhatott, hogy közben szórakozott, emberekkel beszélgetett, ráadásul pénzt keresett azzal, hogy a szálakat fonta.  Nagy érdeklődést mutatott e sokszínű világ iránt.

 

„ Már itt elkezdődött bennem egy heves érdeklődés a világ felé. Érzelemben gazdag világból jöttem, a szívek világából. Emlékszem, végzősként mindenki magnóra mondta álmait, amit osztályfőnökünk a mai napig őriz.  Az én álmom így hangzott: Külföldön fogok élni, üzletasszony leszek, sokat fogok utazni, 23 éves koromban gyermekem lesz és boldog leszek. Lesz pénzem, lakásom, autóm és mindenem, szeretni fognak a gyerekek, az emberek, mert mindig a szívemre fogok hallgatni. Mai fejemmel úgy gondolom mindez teljesült.”- mesélte kamaszkorának vágyairól.

 

Ildikó a rendszerváltás után 19 évesen, egyedül, hátrahagyva a biztos háttért Magyarországra költözött. Eleinte volt egy kis félsz benne, de az elhatározás erősebb volt.  Először egy szerény kis albérletben élt, ital nagykereskedésben, majd egy illatszerboltban dolgozott. Egy év elteltével már egy fokkal elegánsabb budai albérletben hajtotta le a fejét és egy ékszerboltban üzletvezetőként dolgozott. Bár itt már megérezhette az irányítás ízét, ennek ellenére biztos volt abban, hogy nem ez az útja. Az élet rövidesen felmondás és kudarc nélkül megoldotta a helyzetet. Huszonhárom évesen gyermeket várt, és úgy érezte tökéletesen boldog.

 

Hamar eltelt a kislányával szoros szimbiózisban megélt idő, elérkezett a munkába állás ideje. Álláshirdetéseket böngészve bukkant rá egy Szent István parki ingatlanirodára. Mivel építészeti szakközépiskolát végzett, érdekelték az épületek, az ingatlanok.  Félszáz jelentkező közül őt választották, s ezzel elindult új pályafutása, mint ingatlanközvetítő.  Ezekről az évekről így mesélt: „Még mobiltelefonom sem volt, de már az első héten eladtam életem első lakását, majd határozottan a főnök elé álltam és azt mondtam neki, hogy ez csak a kezdet, kérek egy irodát és egy mobilt, majd  hagyjanak dolgozni. Megkaptam mindent, hiszen akkora lendülettel intéztem a dolgokat, hogy öröm volt nézni, még inkább megélni. Rengeteg ügyfelem, sok megbízásom, sok feladatom volt. Dolgoztam, miközben neveltem a gyerekem, végeztem az otthoni és a szülői teendőimet.”

 

Az Erdélyből jött fiatalasszony karrierje hamar beindult. Nagy lelkesedéssel dolgozott, s rövid idő után, 2001-ben családi segítséggel saját irodát nyitott az Újlipótvárosban. Végre elkezdhette saját cége felépítését. Úgy érezte, megtalálta a számára ideális hivatást, hiszen amellett, hogy üzleti sikereket ért el, segíthetett az embereknek megoldani lakás gondjaikat, így boldogságot, és jót vitt az életükbe. Később, 2007-ben pénzügyi vonalon tovább képezte magát, majd átnyergelt a biztosítási területre. Ez szintén szerencsés találkozás volt, mivel Ildikó hitt abban, hogy nem egy darab papírt, kötvényt árul, hanem segít az embereket biztonságba tudni, egyfajta védelmet nyújtani számukra.  Tanult, dolgozott, ötletezett, és végül hatalmas sikert ért el, tagja lett a világ legelismertebb biztosítási szakemberek csapatának, a „Milliard Round Table”-nek.

 

Ezekről az évekre így mesélt: „ A pályám mindig érdekesen alakult, voltak kimagasló sikereim, voltak mélypontok, voltam fent, voltam lent. Feszegettem a határaimat. Egy dologban biztos voltam, hinnem kell  abban, amit csinálok, és akkor garantált a siker. Miután ez tudatosult bennem, mindegy volt, hogy mibe vágtam bele, az elismerés nem váratott magára. Mindezek ellenére egyre nagyobb hiányérzetem volt, azon kaptam magam, hogy megújulásra, új kihívásra vágyok. Rövidesen az élet bevonzott egy új lehetőséget,  egy amerikai MLM telekommunikációs cég képében. Ismét újrakezdés, sok munka, rengeteg idő, de újabb elismerés is.  Munkám elismeréseként a kitüntetések és díjak mellett a világ legszebb helyeire is eljutottam.”

 

Ildikó 2013-ra egyre erősebben érezte, hogy nincs a helyén. Rájött, hogy már nem talál semmi vonzót abban, hogy pénzt keressen, elköltse, majd ismét pénz keressen és azt is elköltse. Mókuskerékben érezte magát. Mint vallásos ember a Jóistent kérte, segítsen neki, hogy legyenek újra céljai, ne ragadjon le a pénzgyűjtésben. Azt kérte, kapjon egy olyan nemes feladatot, ahol úgy valósíthatja meg ötleteit, terveit, hogy közben boldogságot okozz másoknak. Olyan feladatokra vágyott, ahol az üzleti életet össze tudja kötni az emberek megsegítésével.  Mivel már gyermekként is sokat foglalkoztatta a szeretet, a segítés, az együttérzés, olyan feladatra vágyott, ahol felhívhatja környezete – főként az üzletemberek – figyelmét mások megsegítésére. Egyre jobban foglalkoztatta, hogyan tudná kommunikációs készségét, kreativitását és kapcsolatait felhasználni mások érdekében. Ismét kereste a megújulást! Amit szintén bevonzott, mert találkozott – 24 év után – Antal Dörfler Emesével, egykori gimnáziumi osztálytársával.

 

A gyorskorcsolyás olimpikon, mint a „Life Goes On nonprofit szervezet egyik alapítója évek óta foglalkozik jótékonysággal. Az alapítvány évente – egy elegáns gála keretében – Tara Award díjat ad át olyan embereknek, akik egy őket ért tragédia, trauma után felálltak, s ezzel példát mutatnak környezetüknek emberségről, erőről, hitről. Emellett különböző jótékonysági szervezetekre hívják fel a figyelmet, de az is fontos számukra, hogy a támogatóik is megtalálják a számításaikat. Lényegesnek tartják, hogy szponzoraik megismerkedhessenek egymással és a díjátadón, illetve az év közbeni munkáik során kapcsolatokat tudjanak építeni.

 

Emese felkérésére Ildikó  2014-ben csatlakozott az alapítványhoz, s rövid idő alatt annak jobb keze, hírvivője, segítője lett. Jelenleg „nemzetközi felelős”, de mivel Magyarország nem volt jelen ebben a nemes összefogásban, első feladatának azt tartotta, hogy csatlakoztassa hazánkat az alapítványhoz. Már az első év végre összehozta a kapcsolódást, így tavaly novemberben magyar közreműködők és díjazottak is ott voltak a bécsi gálán, s Ildikó munkájának köszönhetően idén újra tapsolhattak a vendégek a magyaroknak.

 

„ Feladatom megkeresni olyan példaértékű hazai személyeket, akik kitűntetésre érdemesek.

A legnehezebb feladat eldönteni, hogy ki legyen a díjazott, mert szerencsére sokan vannak arra érdemesek. Legszebb dolognak tartom, hogy a sajtó segítségével felhívjuk világ figyelmét arra, hogy egyszer mindenki életében jöhet egy pont, amikor az élet megviseli, megtöri, kihívások, megpróbáltatások elé állítja,  de magatartásával, kitartásával példakepévé válhatnak a világ számára.” 

 

Ildikó tisztában van saját személyiségével. Tudja, hogy még számos kihívás és megpróbáltatás vár rá és ez nem könnyű feladat. Tudatában van annak, hogy ő egy színes, célratörő, makacs egyéniség. Egyszer egy bölcs ember azt mondta róla, olyan, mint a pompás rézvirág, melynek szirmai színesek, mint a szivárvány.

 

Amikor a jövőről kérdeztem némi gondolkodást követően válaszolt. „Hogy mit hoz a jövő? - nem tudom, de terveim között mindenképpen a jótékonyság, a kommunikáció, az üzletépítés, az utazás szerepel. Később boldog időskor, amelyben az unokáim, a most 21 éves gyönyörűséges lányom leendő remek gyermekei és szeretett barátok vesznek körül.  Fontos számomra, hogy ha majd visszatekintek az elmúlt éveimre, azt lássam, mertem élni, kockáztatni, boldognak lenni, szeretni, segíteni, hogy megpróbáltam a lehetetlent is megvalósítani. Szeretném sok boldog gyermek arcát és életútját látni, amint felnőve példaértékű emberré válnak. Szeretnék valami megfogatatlan hátrahagyni. Nekem ez jelentené a boldogságot. Az életutam kiszámíthatatlan, végtelen sok még a tanulnivalóm a bölcsesség elérésének útján.”

szöveg: Tobak Viki, fotó: Maklári Tót Attila