2021. Szeptember 17. | Zsófia
Előző

Könyvsarok...

Következő

Octavia E. Butler: A magvető példá...

Elisabeth Asbrink:És a Bécsi-erdőben még most is állnak a fák

Olyan könyvet szeretnék figyelmükbe ajánlani, amely duplán kedves a szívünknek. Egy idegen nyelvű regény könyvkiadási protokollja általában úgy szól, hogy valamelyik nemzetközi kiállításon, vagy a kiadók közötti együttműködés keretében a hazai kiadó megvásárolja a könyv kiadási jogát, majd lefordítatja és elvégzi a szokásos kiadó feladatokat annak érdekében, hogy az olvasók kezébe jól szerkesztett, az eredeti nyelvezetet, hangulatot visszaadó mű kerüljön.

 

Nos, a svéd Elisabeth Asbrink: És a Bécsi-erdőben még most is állnak a fák… című könyvénél nem ez volt a menetrend. Egy több nyelven beszélő (angol, német, orosz, svéd. dán, francia) fiatal magyar – jelenleg síoktatóként dolgozó – hölgy eredeti nyelven elolvasta a regényt, s annyira megtetszett neki, hogy azonnal lefordította és egy hazai kiadó figyelmébe ajánlotta. Mivel a Ku.K.kiadó vevő volt rá,  ment minden a maga útján. Ez a fiatal hölgy nem volt más mint Szurovcev Zsuzsanna, aki - miközben az Elte padjait koptatta - az Elite magazin újságírója volt.

 

Büszkék vagyunk Zsuzsóra, és nagyon várjuk már, hogy egy általa írt könyvet ajánlhassuk önöknek.

 

A könyv tartalma:

1939 egy hideg februári reggelén hatvan gyerek áll egy bécsi vasútállomáson. A nácik elől menekülnek Svédországba és a szabadságba. Köztük van, az újságíró Josef és felesége, Elise egyetlen gyermeke: Otto. Szülei a náci Bécsben próbálnak túlélni, és elhatározzák, hogy naponta levelet írnak fiuknak, amíg újra nem találkoznak.

 

Svédországban Otto napszámos lesz, és tanyáról tanyára jár. 17 évesen a smalandi Kamprad családhoz kerül. A gazda annak ellenére befogadja a zsidó menekültet, hogy ők „Hitler bácsiban” hisznek. Ingvar, a család fia és Otto barátságot kötnek, és Otto lesz az egyik első alkalmazott a fiú új cégében, az IKEA-ban.

Mindez megtörtént.


„Nem ismerjük egymást, bár olvasta a könyvem. Az első találkozásunkkor alig beszélgettünk. Legközelebb együtt ettünk, aztán koncertre mentünk. Ott, azon a mindkettőnk számára idegen helyen, a torzítós gitárok és a basszus hangzavarában kezdett el beszélni. Nem volt könnyű meghallani, mit mond. De közeledett. Valamit cipelt, és a szavakból próbált hidat építeni, hogy napvilágra kerülhessen ez a teher.


Ha megkérdezték volna honnan jött, azt mondaná, Smalandról. Mégis ötszáz levelet nyújt át Bécsből. Először nem tudom, hogy kellenek-e nekem ezek a levelek. Aztán már nem is tudok másra gondolni.


Egy nagy, fedeles fehér IKEA-kartondobozban vannak. Már maga ez a tény is a sors iróniája lehet, vagy – ha az ember vevő a pszichológiai értelmezésekre – a hölgy tudatalattijának pontos lenyomata. Vagy talán egyfajta érzékenység megnyilvánulása, esetleg fekete humor.
Otto rendezte össze a leveleket. Azóta senki nem nyúlt hozzájuk, olvasni meg aztán végképp nem olvasta senki őket. De ő, Otto lánya, mégis tudja, mi van bennük. A kötegeket csak az akkurátusan megkötött csomók választották el egymástól. Régiek ezek a levelek – hetven év hosszú idő? Vagy inkább egy emberöltőnél rövidebb időszak, melynek értéke ugyanúgy megkérdőjelezhető. Nos. A fehér dobozban hevertek, időrendi sorrendben – a fájdalom epicentruma."

 

Előző

Könyvsarok...

Következő

Octavia E. Butler: A magvető példá...

Kövess minket!