2020. November 28. | Stefánia
Előző

Absturz – Zuhanás...

Következő

Rejtett mintázatok...

Mágusok alkonya

Szász Sándor a Kálmán Makláry Fine Arts Galériában kiállított képei klasszikus értelemben vett fotomontázsok, melyek technikai és képi megoldásaikkal is kapcsolódnak a magyar képzőművészet olyan óriásaihoz, mint Vajda Lajos, Moholy-Nagy László, vagy Bálint Endre, akik a magyar művészet történetében elsőként használtak képesújságokat, magazinokat és saját fotókat kollázsaik összeállításakor.

 

A művész festményein és kollázsain egyaránt felfedezhető szürrealisztikus látásmód ugyanezzel az korszakkal kapcsolja össze a műveket: egymásnak ellentmondó arányok szerepeltetése egyazon felületen, a váltakozó nézőpontokkal folytatott tudatos játék, vagy a hatalmas méretűre növelt hibrid lények mind ezt a párhuzamot erősítik. A formák ugyan a szürrealizmus világából lépnek elő, de esetünkben a narratívák nem a tudat, vagy a képzelet szülöttei, sokkal inkább egy, a jelenkor és a közelmúlt eseményeiből kiinduló disztópikus jövő próféciái.

 

A kollázsok szinte mindegyike a széthullás, a hanyatlás és a felejtés képeit hordozzák. Elég ha csak a visszatérő fejetlen figurákra (felejtés), a korrodálódó gépek hajdan működő, de mára elfeledett mechanikáira (széthullás), vagy az 1958-es brüsszeli világkiállításon felállított, a tudomány alapú fejlődés és haladás szimbólumává vált atomium állandóan visszatérő szimbólumára gondolunk, amely egy letűnt civilizáció nagyságának kopott emlékműveként, mint tájidegen test éktelenkedik a horizont felett (hanyatlás). Nem nehéz párhuzamot találnunk Szász képei és a globálissá váló fejlődés alapú civilizációnk legújabb, paradigmaváltást kikényszerítő pandemiás válsága között, amely talán felgyorsítja majd az elmúlt húsz évben, meglehetősen lassan tudatosuló környezeti (klímaváltozás), szociális (egyenlőtlenség) és kulturális (kultúrák összecsapása) katasztrófák elkerülhetetlenségének felismerését. Ezzel pedig a túlélésünkre való felkészülést.

 

A 2019 őszén és 2020 tavaszán készült kollázsok, bár kompozíciójuk, színkeik és hangulataik révén ezer szálon kapcsolódnak korábbi, visszafogott színkezelésű, egy-, vagy kéttónusú koloritba hajló vásznaihoz, mégis sokkal könnyedebb hangulatúak, hajlanak a groteszk felé, több bennük az irónia és a konkrét képzőművészeti, filmes, vagy építészeti utalás, sőt idézet. A könnyedség érzetét fokozza a gazdagabb kolorit, a valóságból kölcsönzött helyszínek felismerhetősége, valamint az égbolt és a föld találkozásával kijelölt horizont meghatározhatósága.

 

A festményeken megidézett rémálmok a kollázsokon átadják helyüket a módosult tudatállapotok hatására tett utazások (trippek) képeinek, ahol a szabad asszociációk még önkényesebben burjánzanak, mint a festményeken, ugyanakkor a tét is kisebb; nagyobb teret hagy a játéknak. Talán nevezhetjük ezt a képi világot az új évezred manierizmusának, amely – hasonlóan XVI. századi elődjéhez – egy korszakváltással áll kapcsolatban, amely sosem járt krízis nélkül. A kérdés csak az, hogy mikor jön a katarzis?

 

Helyszín és időpont: KMFA Galéria (1055 Budapest, Falk Miksa utca 10.), 2020. október 21.- november 13.-ig hétköznapokon 10:00-16:00-ig.A kiállítás a covid-ra való tekintettel maszkban látogatható és regisztrációhoz kötött a kmfagallery@gmail.com e-mailen.

mail.com
Előző

Absturz – Zuhanás...

Következő

Rejtett mintázatok...

Kövess minket!