Előhívás
A csoportos nemzetközi kiállítás fókuszában a traumaforrások vizuális művészeti eszközrendszerekkel történő átdolgozása, performatív megjelenítésének újszerű elemzése áll. A kurátorok azt vizsgálják, hogy az utóbbi két-három évtizedben hogyan változott meg a művész részvétele ezekben a folyamatokban, milyen új megközelítési módok és szempontok merültek fel, kerültek előtérbe.
Az elmúlt két-három évtizedben, globálisan erősödő tendenciaként a megváltozott művészeti gyakorlatok, valamint az új, mediális eszközök révén az alkotók képesek voltak nagyobb hatást gyakorolni közvetlen társadalmi környezetükre; sőt, sok esetben, bőven túllépve a művészeti szféra határain, az adott közösség életének aktív formálóivá, motorjává váltak.
A kiállítás elsősorban egy platform, amely nem traumatikus élmények és tragikus események ábrázolására törekvő műveket mutat be, hanem olyan alkotói folyamatokat helyez fókuszba, amelyek a művészetet a feldolgozás egyik lehetséges aktív eszközeként használják, a hangsúlyt a „relációs aspektusra” kívánják helyezni. Jill Bennett művészeti teoretikusra utalva, a relációs (kapcsolatra épülő) szempont háttérbe szorította a reprezentációs jelleget és egy újszerű elkötelezettséget hozott létre a trauma-források individuális és társadalmi szinten zajló feldolgozása iránt.
Ez a fajta „empatikus látásmód” lehetővé teszi, hogy a művészet ne tolmácsolja, vagy ismételje a traumatikus eseményt, hanem egy empatikus tanúságtétellel szolgáljon, egyszerre mozgatva érzelmi és intellektuális szálak kombinációját.
A válogatás húsz művészt, művészcsoportot és művészpárost mutat be tizenhárom országból. Az európai alkotók mellett olyan, a hazai közegben ritkán bemutatott színterekből is beemel munkákat, mint például Kuba, Mianmár és Chile.
A tárlat öt művészi alapállást jelenít meg, ám nem törekszik a lehetséges megközelítések teljes körű lefedésére, egy újabb zárt diszkurzus létrehozására. A kurátorok, alkalmazkodva a művészi megnyilvánulások révén kirajzolódó pozíciókhoz, közös nevezőket, metszéspontokat emeltek ki, így a feldolgozás folyamatának azon aspektusait körvonalazták, amelyek képesek katalizátorként működni, feltárni, reparálni, erőforrássá alakítani, performatív módon átdolgozni e forrásokat.
A tárlaton kevéssé látható, de mélyen gyökerező kérdések is helyet kapnak: a kurátorok kevésbé magától értetődő trauma-forrásokat is beemeltek a koncepcióba, a trauma hétköznapi aspektusait hangsúlyozva, illetve törekedtek arra, hogy lehetőséget adjanak az aktuálisan, társadalmi szinten is megrendítő folyamatok mélyebb megismerésére. A bemutatott munkák bár látszólag a múltról és a jelenről beszélnek, felvetéseik révén egy elképzelt jövő felé fordulnak.
A kiállítás nem egy lezártnak értelmezett keretet kíván megteremteni, hanem platform jellegét kihasználva folyamatosan bővül és a nézőt is bevonja a folyamatba, kitekintést biztosítva a megfogalmazott felvetésekhez. A múzeum tereiben időről időre egy-egy műegyüttest más-más szakterület képviselője jár körül saját tudományágának szemszögéből, kitágítva a trauma-források értelmezésének folyamatát: ezek a kiegészítések Annex néven futnak.
A megnyitóval egy időben elinduló microsite-on (elohivas.ludwigmuseum.hu) a látogatók a folyamatosan bővülő, sokszínű tartalmakon keresztül még jobban elmélyedhetnek a témában, sőt, javaslatokat is tehetnek az oldal fejlesztésére. Fenntarthatósági szempontokat is szem előtt tartva, nyomtatott katalógus helyett az oldal válik az eseményt dokumentáló, kutatható archívummá.
Kiállító művészek:
Albert Ádám, Kader Attila, Mohamed Bourouissa, Chilf Mária, Phil Collins, Susana Pilar Delahante Matienzo, Andrii Dostliev & Lia Dostilieva, Harun Farocki, Daniel & Geo Fuchs, Havett Collective, Hteinlin, Alfredo Jaar, Belinda Kazeem-Kaminski, Keserue Zsolt, Neogrády-Kiss Barnabás, Janette Parris, Ruti Sela & Maayan Amir, Selma Selman, Taryn Simon, Sostar csoport | group [2013–2014]
Helyszín és időpont: Ludwig Múzeum, megtekinthető: 2022.augusztus 28.